A kisvárosi lét legnagyobb gyönyörűsége, hogy majdnem mindenki majdnem mindenkiről majdnem mindent tud, meg annak az ellenkezőjét is. A leglenyűgözőbb mégis a tapintat, az a szociális érzék, amivel egymásra reflektálni tudunk. Kisboltban, postán, piacon, a hentesnél, bárhol…

 Alapvetően én tökre bírom, hogy „vidéken” élek. Jó, jó azért nem olyan nagyon vidéken.  Ha muszáj, negyven perc alatt átszelhető a köztem és a főváros, illetve a köztem és Kecskemét között feszülő táv. Ha nagyon muszáj ez a perc-idő tovább…

 Futás az aluljáróban. Fel a lépcsőn, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, fent vagyok. Ellenőrök, csak semmi pánik eliszkolok mellettük, úgyis rajtam van a láthatatlanná tevő napszemüm. Náluk meg a dekódere, úgy látszik: „Jegyeket, bérleteket”. Rendben, mindjárt meglesz, ide…