Villámlecke
Szokásom szerint, eszeveszetten hajtottam a meló bicaját, tudomást nem véve róla, hogy a lánc néha le-leesik. Javarészt ki se láttam a nagy teperésből. Hajnali indulásaim – éjszakai érkezéseim illatából sejtettem csak, hogy tikkasztó nyár lehet odakint. Idebent viszont hétágra sütöttek a projektek, amiknek teljes erőbedobással alávetettem magam, észre sem véve, hogy olykor alávalóvá váltam.
Így magam alá roskadva figyeltem a lehengerlő jelenség irodába történő robbanását.
Megjelenése minden feltűnést kerülve volt feltűnően stílusos. Minden egyes ruhaneműt valóban viselt. Fekete volt, barna és pink: nem kényesen igyekezve a színilleszkedés törvényszerűségeit tartani, mégis zseniálisan eltalálva a harmóniát. Napbarnított bőrét, hosszú fekete haja keretezte, és a varázslat közepéből egy hatalmas mosoly világított ki: „Sziasztok!” – üdvözölt mindenkit és nemes egyszerűséggel, magától értetődően beragyogta a teret.
Címlaplánynak tűnt, akivel éppen minden a legnagyobb rendben van, mint aki csak belátogatott a stúdiónkba nem is dolgozni, inkább kirándulni érkezett. Ehhez képest én nagyon is dolgozni látogattam oda, és ki se látogattam onnan. Fényév távolságot éreztem kettőnk megjelenése-lelkiállapota – a világban való otthonlevése - illetve részemről nem levése között. Nem mondom, hogy utáltam, de rögtön amellett volt az érzés, amit iránta tápláltam a saját kis/nagy szerencsétlenségem miatt.
Koncentrálnom kellett, hogy ne vegyek róla tudomást. Ez egy egész napig egészen jól ment. Másnap már vele kortyolgattam a kávém az udvaron felállított napernyő alatt lazázva. Mindent felperzselt maga körül. Mindennek egy más jelentést, más színt és illatot kölcsönzött. Egy hét múlva vele buliztam vállalhatatlan zenékre egy vállalhatatlan helyen. Aztán kiállításra mentünk, másnaposan bicajoztunk, művészekkel ismerkedtünk, bemutatón mosolyogtunk, kézműves csokit csodáltunk, star wars figurákkal kivarrt csocsón vertük rommá a legnagyobbakat, kortárs művészetet lestünk, mindenkit kritizáltunk, mindenkit szerettünk, verandán ültünk, meggysört ittunk, nagyon hasonlítottunk és nagyon különböztünk. Hagytuk, hogy becsapjanak, aztán nagyon sajnáltuk magunk. Éjjel is dolgoztunk, finom bort ittunk, közösségi mozivá alakítottuk az irodát, bolond írekkel partizánkodtunk, foto művészetet tanulmányoztunk, világot váltottunk. Sírtunk-nevettünk.
- Tudod, az álmokból teremtem én a valóságom. Mindenhol jól érzem magam, bárhová tesz is az élet. – mondta egy nap, aztán Kínába költözött.
