Nem volt beírva a naptárba pirossal, hogy ez ma bizony a nőnap mintájára kibulizott pasinap lesz, sőt nem is ezzel a tudattal ébredtem, hogy márpedig én csinálok egy ilyet. Gyanútlanul elindultam a munkába. Amolyan hétfő reggelesen. Amolyan szakadó esős hétfő reggelesen. Már a kiállást követően elsüllyedt a kiscipőm a sárban, elég jól indultunk neki a napnak. Nyitottságom csaknem az eget verdeste, szigorú, csík tekintetem szinte egybenőtt az összeráncolt homlokommal. Sárból cipellőt kihorgászni nem vicces. Visszaugrálni a lakásba másik cipőért féllábon, szintén nem vicces, illetve nekem valahogy nem elég kifinomult a humorom ehhez, hétfő reggel. Amikor minden móka lezárult, végre elindulhatok dolgozni. Nem is értem, hogy létezhet a világon ilyen orbitálisan rossz idő, gyakorlatilag esőfüggöny, alig látok ki. Út közben keresve az aszfaltot, illetve próbálva vele irányt tartani, egy építkezést fedezek fel, ahol emberek dolgoznak. Minimum két méter széles vasbetonkerítést bont egy pasas, csákánynak látszó tárggyal. Még ebben az esőben is hatalmas porfelhő kering körülötte, hétfő reggel hat óra van, minden csurom víz, Neki pedig minden izma megfeszül munka közben. Ámulok. „Szegény, én biztos meghalnék, ha most ott kéne csákányoznom.” Valószínűleg észrevette, hogy lassított az autóm, mert felemelte a felsőtestét: „Szupermen”. Jaa, úgy könnyű, továbbhajtok.

A nap folyamán egy másik szupermennel is összehoz a sors, Róla nem derül ki ez ilyen egyértelműen, magán hordott jelekből. Egy egyszerű sportolónak tűnik, akivel interjút kell készítenem, de mivel egyből írásban is kell az anyag, billentyűzetemet püfölöm, miközben ő az asztal másik oldaláról ülve beszél hozzám. Bizonyára megzavarta, hogy nem tartom végig a szemkontaktust, esetleg úgy tűnhetett nem figyelek, vagy pusztán férfiúi hiúságát bántotta a dolog, hogy nem rá szegeződik minden csillogó szempár, mindenesete merész döntésre szánta el magát. Egy váratlan pillanatban, úgy határozott, bemutatót tart, de ezt az információt csak akkor közölte, miután már felpattant íróasztalom tetejére, én pedig a lábai előtt pupilláztam. Az asztalról hátra szaltót, két rittberger, egy tus majd három sakk-matt követte. Persze fogalmam sincs, minek nevezzem, amit láttam, azon túl, hogy a fiú küzdősportjának elemei lehettek mégis inkább a felsoroltak helyett. Amikor a légzésem visszaállt a kiinduló fázisba, a fiú még megkérdezte, hogy elvehet e valamit az asztalomról. Kíváncsian követtem kezét tekintettemmel, ami persze a fejszenyélen landolt. Nem, nem elgépeltem, a fejszenyél nevelő-oktató jelleggel hever a monitorom mögött, de tényleg. Hát engedélyt adtam annak elvételére, majd végignézhettem, és hallgathattam, ahogy a saját sípcsontját kongatta vele. Aggódva néztem utána, mentőt kell e vajon hívnom, de kiderült edzéseken baseball ütőket rúgnak szét a lábszárukkal. Nem tartottam igényt ennél szemléletesebb tájékoztatásra. Aki nem hiszi, járjon utána. Nekem egy napra két szupermenből ennyi több, mint elég volt.

Közben elállt az eső, gondoltam átsétálok, a kisboltba lövök valami élelmet, bízva benne, hogy Robin Hood nem tör rám az elhagyatott sarki ház rejtekéből. Nem tört, csak a röhögés. Két trottyosnacis, lábszárban szűkülő (nadrágos) fiatalember csoszogott előttem tanga papucsban, übertrendin a járdán. Azért olyan überférfiasak nem voltak. No sebaj, back to the való világ.

Végre elindulhattam hivatalos ügyekben is „eljárni”. Odaértem, sorsot húztam: az én sorsom a 43. volt. Kivártam. Megérte. Az ügyintézőm monitorjára ráláttam picit: Micimackós volt a háttérkép. Az ügyintézőm pedig a felnőtt férfi kategóriában indult hivatali alkalmazottként. Hát cuki. Már kezdtem kicsit vágyódva gondolni a reggeli alfahímekre, dorgáltam magam, hogy mégsem kellett volna, olyan elutasítónak lennem a rögtönzött sport bemutató kapcsán. De már nem volt lehetőség visszacsinálni. Drukkoltam, hogy legalább egy Kungfu Pandát sorsoljon a gép még mára.

A remek napot jógával kívántam megkoronázni. Oda is értem a szokásos női csoportunk órájára.  A terem legvégén kigurítottam szőnyegem, majd rögtön utána, közvetlen mellette kigurult még egy szőnyeg, nem egy kicsit érintve az intim szférámat, hanem gyakorlatilag teljesen benne.  Felnéztem, fürkészve ki ez az amatőr, aki így „rám mászik”. Egy magas, kidolgozott testű, szép arcú, okos tekintetű, mosolygós pasi volt az. Hát csúcs. Elővettem a legelutasítóbb, „legcsúnyább nézésemet”, abban bízva, hogy nem kell szavakba öntenem, hogy „menj a….rrébb”. Nem hatódott meg különösebben, kedvesen mosolygott tovább (ugye, nem vissza) rám, majd letelepedett mellém.  A másik oldalról fal volt, tehát nem volt más választásom, én is letelepedtem. Kezdtem nevetni magamon, hogy elég hamar megkaptam az újabb szuperment, konkrétan mára már a harmadikat, de nem pont úgy képzeltem, hogy hat centire tőle fogok tekeredni, izzadni, nyúlni, pozíciót váltani, haldokolni majd feltámadni. Ezen nem volt sok időm agonizálni, mert elkezdődött az edzés, még mielőtt megfutamodhattam volna. Mindegy most már, úgyis magamra kell figyelnem nem a környezetre, nem lesz itt semmi para - nyugtatgatom magam, az első nyújtó gyakorlatokig, mígnem Mr. Mosolyalbum suttogni kezd nekem.

- Hallod, Én idáig gyurmáztam, edzésben vagyok, de Neked így is sokkal jobban megy ez a lábmunka.

Nagyon lassan fogom csak fel, hogy ez egy verbális kommunikációt igénylő szituáció lett. Először a gyilkos tekintettel próbálkozom, de látom már, hogy nem lesz elég:

-          Én meg idáig csak „agyra gyurmáztam”, de ha sokat nyújtasz, Te is ilyen laza leszel.

Kicsi kacsintás, és részemről a beszélgetés berekesztve.  Részéről úgy tűnik csak szüneteltetve, mert húsz perc múlva, amikor már neki hátat fordítva az oldalamon feküdtem, Ő pedig ugyanígy mögöttem, a következő remek ötlettel állt elő:

-          Bocsi, megfoghatnám a lábad, mert nem értem pontosan, melyik izomcsoport kell, hogy dolgozzon? És túl bő a nadrágod, így nem is látom.

-          Figyi, a hiba nem a nadrágban van, nekem gyakorlatilag nincsenek is izomcsoportjaim, azért nem látod, úgyhogy valaki mást lenne célszerű megfogdosnod. –mondtam egész tárgyilagosan, bár a nevetést nagyon nehezen visszatartva.

Neki nem is sikerült. A marha, a jógaóra közepén elkezdett hangosan röhögni.  Nyilván én is követtem. Meg egyből megjelent az oktatónő is, azzal a kérdéssel, hogy miben tudna esetleg segíteni.

-          Ami azt illeti, pont tudnál – vágtam rá azonnal. A fiatalember „nem pontosan érti” a gyakorlatot, és a tapasztalati tanulás jegyében esetleg letapogathatná a belsőcombod? - ekkor már hárman fuldokoltunk és könyveltük el, hogy a mai óra a keleti mozgáskultúra helyett a nyugati sztendáp kámedi irányába ment el egy kicsit.

A végén az oktatónő, még megjegyezte, Mr. Mosolyalbumnak címezve elsősorban, hogy egyéni órákat is tart, nyilván, hogy érezze nem muszáj itt közösségben rontania a levegőt. Lehet ebbe már nem kellett volna jelentőségteljesen belekacsintanom a srác irányába, hozzáfűzve ezzel, „hogy az egyéni óra jelen esetben felhívás keringőre”.

Fizetéskor a srác megköszönte az edzést, ilyenkor szokott az jönni, hogy „kellemesen elfáradtam” vagy „nagyon hatékony volt”, ehelyett Ő „nagyon jól szórakozott”.

-          Ja, a szórakozásért azt hiszem a melletted ülő lánynak kell fizetned. – vágta neki oda az oktató, kicsit dühösen.

Persze az én nevetőkuckómban eltöltött jógaóra ingyenes volt ezúttal a számára, mondjuk úgy, a cég ajándéka Pasinap alkalmából. Azt hiszem, méltóképpen megünnepeltük és „kellemesen elfáradtunk”.