Here comes the sun
Vannak azok a napok, amikor az „én itt se vagyok” lámpa villog a homlokomon. Ezt az állapotot igazán sok minden előidézheti. Például ha a „múlt éjjel” kettővel görbébb volt az ideálisnál, ebből adódóan az alvással töltött órák száma a nullához konvergál. Reggel az életfunkciók betöltéséhez nem elég maradéktalanul a meglévő energiaforrás.
Nem, nem alszom vissza, minimál üzemmódban, de végig fogom csinálni ezt a csodálatos napot! Az elhatározást a tükörrel való konfrontálódásom erősen megingatja. A hajam egy dráma, de már nincs idő megmosni, a körömlakkom lepattogott, nem szem alatti táskákról beszélünk, hanem orbitális vállamig leérő fekete kofferekről. A hajléktalan hatást fokozandó, trógernek öltözöm.
Muszáj bemennem dolgozni, szóval bekapcsolom az „én itt sem vagyok” közvilágítást a homlokomra, szólok a srácoknak, hogy rólam igazán ne vegyenek tudomást. A szociális énem valahol mélyen alszik, és én csak behoztam a hanyatlófélben lévő testemet, hogy a kötelező szellemi vágányokat véghezvigye. Ezen túl ma senki ne várjon semmi attrakciót tőlem. Nem élek, csak működöm.
Szinte kiment a fejemből, hogy a srácok tudata az éjjel az enyémhez hasonlóan - vagy még annál is inkább- görbült a tér-idő kontinuumban. Ez persze a reggeli találkozást követően rögtön szembe tűnik. Az első jóérzést kiváltó faktor a napon: nem vagyok egyedül, az itt sem vagyokommal. Tejeskávés bögréinket ölelve próbáljuk felvenni a munka fonalait. Örömmel nyugtázom, hogy az egy helyre koncentrálás egészen megy még. Nagyban segíti ezt, hogy viszonylag összeszokott játéka a sorsnak a billentyűzet – monitor - én kombinálása.
Kopognak. Miután én itt se vagyok, szemem se rebben, csinálom tovább a dolgom. Ajtót nyitnak - bejön valaki. Fel se nézek - az már eggyel több dologra figyelést igényelne, mint amire jelen helyzetemben képes vagyok. Hangfoszlányokat hallok, valaki foglalkozik vele, egy ügyfél az, nem hozzám jött, legalábbis nem jelezte, fel nem nézek. Oldalról mégis lépések közelednek, attól tartok észrevett.
- Szia, Tamás vagyok!
Gondoltam megosztom vele, hogy én meg nem vagyok itt, de az az erős gyanúm támadt, hogy nem nagyon hinné el.
- Helló,..- nyújtom én is a kezem a mesébe illően jóképű fiatalember felé. Honnan került ide egy ilyen Adonisz, és mit akar itt? A kérdésekre válaszkutatás helyett fejemben azonnal testet ölt a tükör reggeli jelentésének képe, gyomromban a jelenlegi helyzetem érzete és e kettő elegyének hatására rögtön vissza is zuhanok a monitorom biztonságos árnyékába. Biztos, hogy elő nem merészkedek többet, komoran dolgozok tovább. Persze tökre kíváncsi vagyok Rá. Milyen bájos és mennyire megnyugtató hangja van. Ilyen művész féle formának tűnik. 
Fél óra múlva már videókat nézegetek vele a fellépéseiről. Lelkesen mesél, de közben mindenre kíváncsi is. Nem tolakodó, nem megterhelő, mégis az egész iroda rá figyel már. Sugárzik, őszintén mosolyog, viccel - mindenen. Én pedig hangosan nevetek - mindenen. Ömlik belőle az energia, az egész melankolikus kompániánkat beragyogja a fénye. Észre se vettük és mindenkit az ujjai köré csavart.
Mikor elmegy, csak ámulunk, hogy ez milyen jóban van magával meg a világgal?!
- Korrekt manusnak tűnt.
- Az egy dolog, hogy korrekt, de kedves is volt. Érted, olyan igazán kedves.
Ennyiben maradtunk, és mindenki dolgozott tovább. Mosolyogva! De jó lenne ilyen kiegyensúlyozottnak, ennyire pozitívnak lenni. Bár szerintem volt benne valami turpisság, annyira valószerűtlenül tökéletes volt. Lehet, hogy Jézus volt az, vagy a Mikulás. Facebookon mindenesetre nincs fent.
