Munkafronton sem könnyű megtalálni az igazit, vagy legalább magunkat. Amikor mennék, vagy mást csinálnék, meg akkor is, amikor nincs más választás, újra és újra interjú szituba keveredek.

A dübörgő, mai, friss és fiatalos kommunikációs ügynökség egy próbamunka alapján hív beszélgetésre. Sejtem, hogy nem öltönyben és kiskosztümben várnak majd ötórai teára, így próbálom én is „lazára venni a figurát” – már amennyire tőlem lazaságra futja. A frizura trendiesítést követően, farmerben és sportcipőben közelítek a tett színhelyére. A díványon várakozásom során az első szembeötlés, hogy a főnöknek rózsaszínű az alsónadrágja. Mit rózsaszín, üüüüberpink.

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen indíttatásból kerültem közeli kapcsolatba a már említett alsóval, de nem, nem szereposztó a dívány.

A várakozás során váratlanul pucsított felém az előttem lévő asztalhoz támaszkodva, egy térd-üllepű farmernadrág és a belőle /úgy 20 centire/ kikandikáló alsó - a kreatív igazgatóé. Lám, lám mégiscsak felülöltöztem, alul is.

Majd Mr. Pinkgatya közölte, hogy öt perce van rám, mondjam, amit akarok.  Úgy éreztem, hogy csillogó-villogó személyiségem leírását méltatlanság lenne öt percbe sűríteni, annál is inkább, mert „momentán” kizárólag az überpink gatya sokkoló képe lebegett a gondolatim háborgó tengerén árbocként. Nem mintha bármi problémám lenne az úr nemi identitásával, pusztán a ténnyel, hogy ez egy állásinterjú keretein belül közszemlére tétetik, de legalább hamar túl voltunk rajta.

A következőt viszont nem siették ennyire el. Egy tudományos csoport kereste azt a managert, aki majd szervezi, rendezi a kutatásaik ügyesbaját. Többen ajánlották, hogy ez lesz majd nekem a tuti: társadalmi hasznosság-sürgésforgás.

Két órás írásbeli tesztre invitáltak: most aztán lesz időm megmutatni. Jó előre gyakorlatoztam is a különböző IQ és személyiség tesztekkel, továbbá a megszokottnál is szorgalmasabban olvastam tanulmányokat egy-egy vitás társadalmi probléma kapcsán, felkészülten akartam menni, na. Az igyekezetem hiábavalónak bizonyult.

Egyetlen egy olyan kérdés sem szerepelt, ami azt vizsgálta volna, hogy tudok-e összefüggésekben gondolkodni, kizárólag műveltségiek voltak, a lexikális tudást mértek. Az első döbbenet után csak azért nem hagytam el a termet, mert túlságosan belül ültem a sorban, és többeket kellett volna mozgósítanom.

A 25. kérdésnél viszont már Vágó István hangján faggattam magam, hogy menjünk-e tovább, nyugtázva, hogy milliomos már nem leszek, és feltételezve, hogy az esetleges fizetés sem verdesi majd a főnyeremény összegét.

Értetlenül néztem magam elé fejemben egyre sokasodó kérdésrengeteggel: Vajon nem látták az életrajzomban, hogy nem tegnap érettségiztem? Ha tudok három uralkodót mondani az adott intervallumból, vajon jobban szervezem majd az életüket? De leginkább azt kiabált, hogy vajon nekik a Google nem barátjuk?

A végén volt kicsi logisztikázás: kód, internet csiholás, mentés másként, pendrájv, e-mailküldés, másolás, boríték, név. Már menekülőre fogtam, amikor észleltem, hogy a többi versenyző, a körülöttem lévő két lábon járó Lexikonok, ezt a kört nem bírják megugrani. A szervező fiú kérte, hogy segítsek megmenteni őket, de remélem kiolvasta bájos mosolyomból a tanácsom, hogy kettőt-hármat vegyenek fel ebből a Lexikon karakterből, majd ők mindent biztos pikk-pakk elintéznek.

Hazafelé az egy órás utat három óra alatt abszolválta a távolsági busz, merthogy december 6-án éjjel, szakadó hóesésben mi felüljárót építünk. Mikor máskor építenénk? Teljesen evidens ez.  Az út során volt időm gondolni a felüljáró projekt manager tervező-szervező készségére, meg hogy vajon ő jó helyen van-e a világban, vagy valahol felüljár.

Hogy nem jól mennek a dolgok ez a kis buszon rosszul-levős immunom is jelezte, ami egy órára van csak kalibrálva. Picit kiverte az eset nálam a biztosítékot, de amikor végre, teljesen összerázva, elcsigázva, meggyötörve levergődtem magam a buszról még egy „köszönöm Istenem” is kiszaladt. Nagy hálám azonban éjsötétbe veszett, ugyanis nem volt közvilágítás. Itt is kiverte valami a biztosítékot. Szakadó hóesésben, koromsötétben, csúszós úton romantikázhattam. Az irány nagyjából meg volt, az utcák nagyjából sem. Reggel telefonálni akartam az újonnan megválasztott 73 (!) éves települési képviselőmnek, hogy fussunk neki a megoldásának, de az ő száma pont nincs feltüntetve semmi épkézláb felületen. Értem én persze, ilyen korban már ne zaklassák az embert holmi köz-sötétségi üggyel egy tizenhatezer lakosú városban.

Ezen a ponton már nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy feladhattam volna. Hívtam hát a város üzemeltetésének osztályát, ami meg nem volt kapcsolható. Majd az ön-kormányzó hivatal központi számát, ahol egy elhaló hangú fiúkának vázoltam a problémát, és kértem az illetékest. Mire ő nagyon barátságosan tájékoztatott, hogy sajnoooos, saaajnos senkit, de senkit nem tud adni, mert mindenki karácsonyi ünnepségen van. December 7, munkanap, délelőtt 10 óra – egy fő szerencsétlen dolgozik a városunk házában. Egy kérdésem volt még: felvétel van-e, mert, hogy világosság nincs, az ugye világossá vált.

Mire mindezt kihevertem, újabb lehetőség dörömbölt: egy felettébb fontos hely, felettébb fontos pozíciója, már-már nemzetérdek, hogy jó ember kerüljön oda. Nagyon speciális munkatapasztalat volt az elvárás és pechükre pont megfeleltem a kiírásnak. A pályázás során kétségbeesésemben már csak a kíváncsiság hajtott: mi lesz az indok, amivel elutasítanak. Az életrajz beküldését követő napon mégis behívtak interjúzni. Mély megdöbbenés övezte részemről az esetet, de természetesen megjelentem a beszélgetésen.

Kérdésemre, hogy pontosan milyen feladatokat látnak el, az osztályvezető asszony mindössze annyit bírt elmondani, hogy „nagyooon sok a munka, nagyon sok”, de ezt szerencsére négyszer is megismételte rövid egymásutánban, lassan, hogy értsem. Ráadásul a hölgy mottója az internetes profilján: „Nagyívben lesz.rom Mozartot”. Kicsit féltem is, hogy nem leszünk egy hullámhosszon.

Másnapra ígértek egy visszahívást, ami nagy meglepetésemre elmaradt, ezért úgy döntöttem a munkaügyi referensüknek megtanítom az „emberség” kifejezést, mintegy kedvesség gyanánt, ajándékba. Egy hónap múlva telefonáltam neki. Kb. 12-en jelentkeztek a hirdetésre, és mivel ez nem egy több százas tömeg, teljes nyugalommal elvárható, hogy emberként kezeljék őket, és érdemben reagáljanak nekik. A hölgy a végül pironkodva elárulta, hogy még mindig nem született döntés, mert egy hónapja nem járt bent a munkahelyén az intézmény főigazgatója, az ámen mondója.  Sírjak-e?

Ne! És Ti se sírjatok, akik aktívan munkát kerestek és ennél cifrább helyzetekben találjátok magatokat nap mint nap, üveges tekintettel figyelve hová tart a világ. A hiba ilyenkor nem a Ti készüléketekben van! Persze, amikor benne voltam ezekben a helyzetekben az én szemem sem a nevetéstől volt könnyes, de elmúlik, és tényleg megoldódik. Próbáljatok meg kitartani és erősek maradni! Biztos vagyok benne, hogy hozzátok is, ezen a frontos is eljön egy lovas, de ha kopog, el ne felejtsétek beengedni.