Gabi zár, bár nem (ég)bolt, közgazda. Multinacionális környezetben gazdálkodik a köz javaival. Havonta nyüsszög napokig, hogy „zárás van” és olyankor zárva van, szerintem, még magával sem áll szóba - arra sincsen ideje, így mi inkább nem is zavarjuk. Az én közgazdaságra való nyitottságom körülbelül ki is merül annyiban, hogy ilyentájt messziről küldök füst-kérdőjeleket Gabinak, vajon él-e még, vagy örökre elnyeli őt az ofisz. Végül idáig mindig kiszabadult és pár nap rehab után új életre kel, amikor is nyitva szokott lenni.

Éves zárás is volt, ami összeráncolt homlokából ítélve még nagyobb mókatár lehet, mint az összes többi. Gondoltam javítok kicsit a helyzetén, és egy számára ideges délelőttön előre megfontolt javaslattal álltam elő. Szerintem, ha egész évben minden hónapban zárnak, praktikus lenne a tizenkét zárás eredményét összeadni, ha már egyszer (tizenkétszer) annyit dolgoztak vele, és hipp-hopp máris minden megoldódna. Egyébiránt szóljanak, ha kell segíteni, bármikor mondok ilyen bölcseket bérbe. Persze a javaslatba lényegesen több feszültségoldást szántam eredetileg, mint szakmai megalapozottságot. Gabi mosolyogva fel is vezette kollégáinak, hogy bátran álljanak le a parával, mert az ő „bölcsész barátnője” kitalálta a megoldást az öt nap irodában nonstop rostokolás helyett.

Hát, osztatlan sikert nem arattam, bár a főnök úr gondolt rá, hogy esetleg felvesz állandó udvari bolondnak. Az egyik kolléganő viszont miután kedvesen érdeklődött a mentális egészségi állapotom felől, felfedte tudományos kutatásának alaptézisét is, miszerint ő valójában nem is érti, hogy bölcsészekkel hogyan lehet barátkozni, és Gabi egyáltalán miért áll szóba „ezekkel”. A hölgynek valószínűsíthetően roppant kifinomult a humorérzéke, de nem, most nem viccelt.  Azóta, ha Gabi hozzám szól, mindig végigmorzsolom a rózsafűzért (kétszer, hátrafelé is) hálám jeléül. Egyébként persze őszintén hálás vagyok, hogy van, mint ahogy minden „Többiekemért” is, akikben közös jellemvonásaik közül a legdominánsabb, hogy számomra annyira inspiratívak.

A szavak halmazában talán az inspiráció a kedvencem. Hangzásra is bájos, csupa jól csengő betűből áll össze, ’ráció’ is van benne, de főként a jelentése miatt izgató.

A különböző személyiségekben is ez az, ami magával ragad, lebilincsel, amit elbűvölőnek találok. És most nem a múzsákra és az ő csókjaikra gondolok, inkább azokra a jelenségekre, amelyek arra inspirálnak, hogy ne túléljünk, hanem valóban jól éljük meg a mindennapokat.

Itt van rögtön Gabi, aki bölcsész létem ellenére kiállt a mentális egészségem megalapozott gyanúja mellett  kollégájával szemben, és azóta is rendre teszi ezt.

Vagy Andris, aki inspirációs jelleggel kijelentette, hogy nem hajlandó többet elolvasni az írásomat, amennyiben az „letekerő”, és mivel Andris az olvasói bázis egyik önkéntes-alapkaraktere, így az ő olvasói mivoltának megszűnése beláthatatlan következményeket vonna maga után, például még a korábbiaknál is „letekerőbb” írások keletkezését, ezt pedig a kicsit is felelősség teljesen gondolkodó én nem hagyhatja. Szóval Letekerés off projekt on.

De inspiráció témában számomra minden életmentő ajándék, ami finom humor. A finomat sajnos nem tudom máshogy definiálni. Képszerű példával élve: amikor mindenki nevet a moziban, na akkor az adott jelenet nekem az esetek többségében cseppet sem vicces, ellenben ad hoc jelleggel vinnyogva felröhögök rendszerint egyedül. Majd néhány másodperc múlva még egy, maximum két elvetemült szintén nevetni kezd, valószínűleg csak szolidaritásból, hogy ne érezzem magam kitaszíttatva a társadalom ama szűk metszetéből, amely filmnézésre verbuválódott az adott tér-idő kontinuumban – sajnálatukra velem együtt. Szóval ilyen értelemben a finom helyett használhatnám a bénát is az általam értékelt humor állandó jelzőjeként, csak azt nem gondolnám komolyan, egyébiránt meg Karinthy óta tudjuk, hogy abban nem ismerünk tréfát.

Mivel a napjaim jól megélésében ennek a „finom humornak” óriási jelentősége van, így hát úgy alakult a képlet, hogy a már említett inspiratív Többiekem jelentős hányada (tizenhét-huszonnegyede) ilyen finom humorhordozó egység.

Helyzetkomikumban, iróniában, szó-poénokban verhetetlenek. Humorból egyszer megkoronázandóak.

„Figyi, megadnám Anyósomnak a blogod címét, ott annyi érdekeset lehet olvasni, kösse má’ le magát azzal.” Avagy, tűzzön géppel, ne össze? Mit is mondhatnék (Csókolom, finom volt a kókuszgolyó!), azt hiszem, ilyenkor kell örülni, mert a viccfaktor mellett, ebben a mondatban annyi más üzenet is van.

Ébredés után, még csík szemekkel caplat Hugicám derékig érő, ébenfekete hajával a tükör elé: „Jaaj, hát csak álmodtam, hogy hidrogén szőke a hajam rózsaszínű véggel?” – mondja őszintén elszontyolodva. „Pedig olyan jól néztem ki…”

A napindító okos tanácsaim meghallgatása után, bölcsen nézni, majd hozzáfűzni: „Reggel mindig kijön belőled a szentlélek!”

Tárgyaláson smst kapni, aggódva asztal alatt lesni; „A cigaretta olyan, mint a hörcsög: teljesen ártalmatlan egészen addig, amíg berakod a szádba és meggyújtod.”

Amikor pedig remeg a léleklábasomon a fedő, esetleg a nagy hajtásban le is esik a lánc, és én is vele együtt a földre, akkor nem engedik sokáig nyalogatni a lelki-sebeimet. Mindig akad valami vakmerő, aki először mer viccet faragni a heteken át tartó önsajnálatomból. Jó azt a pillanatot megélni, amikor realizálod, hogy már tudsz nevetni rajta igazán.

No de nem minden a móka, remek fűszer még, hogy gondolnak furcsákat, terveznek kreatívokat, álmodnak nagyokat és láttatják is ezeket, netán be is vonnak a kivitelezésbe. Most e-mailben jön a terv: „Hajóval Római-partra a Fellinibe?”. A helyszíntől elvonatkoztatva csak a szavak zamatán képi síkra vitorlázni - part, Róma, hajó, Fellini- tuti, valami retrospektív századelős fotografálás lesz. A hozzádobált kifejezések még: Hattyú csónakház, Szentjános (utca) bogarak fényében tündöklés. Kihagyhatatlan.

Mindezek tetejébe a szó nagyon pozitív értelmében véve kultúrsznobok is kicsit, amivel szintén nagyon lehet hatni. Tájékozottak, okosak is persze, bár ez kötelező tartozék. Telefonos segítséget igénybe véve kérdezem izgatottan, hogy tavaly a július 27-i konferencián milyen virág volt a hajamba tűzve. „Liziantusz.” És tudja, és tudja, és tudja.

Még az az érzés is motiváló, amikor hiányoznak, hiszen ezáltal válsz aktív cselekményfonál felvevővé-görgetővé. Végül pedig küldenek valami vidám dalt a Depressziótól.

Persze a csodálatos Többiekemen túl vannak még a világnak mindenféle hétköznapszínező jelenségei – a színes filceket is beleértve-, amik bámulatosak, amikre rá lehet csodálkozni, amiktől jól lehet, és jól kell lenni.

Ilyen a napi olvasnivaló. A tejeskávéivás. Egy zene.  Egyedi/kézműves dolgokon ámulás.

A tested tudata edzésen. Egy mondat, ami hozzád szól. Görkorizni.  Lelki-sebeidet vizslatva észlelni, hogy lassan-lassan gyógyul az. A fagyi evés. A vizuális kultúra: egy varázslatos fénykép. Táncolni. Jól öltözöttnek lenni. Fröccsözni. Két új hajtást felfedezni a kedvenc virágomon. Finom ételt készíteni és a kertben/az erkélyen elfogyasztani. Hintázni. Fotózni. Bicajozni. Értékes-érdekes munkát végezni. Csillagokat számolni. Fűben feküdni. Buborékot fújni. Utcán zenélő embereket hallgatni. Csokis puszedli.

 Tudom, hogy az én nézőpontomtól függ leginkább az, hogy látom-e ezeket a csodákat illetve, hogy csodának látom-e őket. Azt hiszem, az elillanásuk ellen pedig az is kell, hogy amikor szembe jönnek akkor valóban meg tudjam élni, és ki tudjam mondani, hogy ’héé most jól vagyok, köszi hogy velem vagy’. Talán a visszajelzéseink által válhatunk mi is ilyen inspiratív kis csodákká a Többiekünk számára. Szóval, attól tartok a világ továbbra sem fog körülöttünk forogni, hacsak nem elkezdjük forgatni mi magunk is. Az álmok nem válnak valóra, hacsak nem teszünk értük, még akkor is - vagy különösen akkor-, ha éppen ’zárva vagyunk’.

Ui: Remélem, senkit nem hagytam ki ;).