A kisvárosi lét legnagyobb gyönyörűsége, hogy majdnem mindenki majdnem mindenkiről majdnem mindent tud, meg annak az ellenkezőjét is. A leglenyűgözőbb mégis a tapintat, az a szociális érzék, amivel egymásra reflektálni tudunk. Kisboltban, postán, piacon, a hentesnél, bárhol elhangzanak a legintimebb részletekre is fényt derítő, de nem szívderítő kérdések. Persze, lehet féltően, és óvva kérdezni, megengedi, hogy a válaszoló maga döntse el mit és milyen részletességgel kíván az orrunkra kötni, de ezek a kérdések általában elefántok a lelkünk porcelánboltjában.

„Na és miért nincs még gyerek?”- szegezik a fegyvert a fiatal nő homlokának, aki már rutinosan hárít. Minden ilyen szituációnál összerezzenek, amikor akaratlanul is közönséggé avanzsálok, hogy netán egyszer véletlenül a ködösítés helyett őszintén válaszol a fiatal nő. Kifejti, hogy három éve vizsgálatról-vizsgálatra jár és járnak, hogy milyen beavatkozásoknak vetette magát alá az ügy érdekében, hogy ilyenkor mekkora fájdalmai vannak, és mindezeknél nagyobb fájdalom erről újra-és újra a kisbolt sajtpultja előtt értekezni. Lehet, titkon mégis remélek egy oktató jellegű monológot, ami esetleg felvilágosítóan hatna a „figyeljünk, vigyázzunk egymásra” témában.

Valószínűleg nem bántó szándékkal, vagy nem tudatosan sértőn, de általában a kérdések valahogy mégiscsak a legfájóbb pontra összpontosítanak: megcsaltad, elváltál, ivott, ittál, drogozik, beteg, tartozik, követel, kirúgta. A variációk számának pedig a képzelet sem szab határt.

Sorban vácsorgok kosaramban egy szempillaspirállal. Az előttem álló édességet vásárló (gyanútlan) öregurat veszi górcső alá viccelődve a mindenkibarátja-eladó.

- Béla bácsi, te aztán már jóideje nagypapa vagy. Az unokáknak lesz a csoki?

Rémülten hallgatok, abban bízva, hogy a szurkálódás célpontja nem egy esetleges nem várt vagy mellékágról érkező unoka. Szerencsére a hosszú történetmesélés helyett csak egy meggyötört igen a válasz. A piros sarok játékosa persze nem hagyja ennyiben.

- Hány unokád van? – üti be lazán az újabb kérdését.

Egyre inkább nyomaszt ez a faggatás. A kék sarokban a bácsi hosszasan hallgat, gondolom nem teljesen vegytiszták a gyerekek családi körülményei, esetleg megromlott velük a kapcsolata, lehet nem is látogatják őt. Jaaj szegény, én ezt nem akarom tudni. Teljesen világos, hogy kellemetlen számára a téma, menjünk már, toporgok, zavartan nézelődöm, sürgetem a helyzetet, hátha szabadulást nyerek magam és az öregúr részére is.

Fullasztó a csend, egyre lejjebb csúszunk a helyzetben, az eladó pedig nem bír magával, vérszemet kapott és visszaszámol. Nagy hanggal, kedélyesen tovább erőlteti a dolgot:

- Szóval, hány szoros nagypapa vagy már?

- Négy.  – Hangzik kurtán és keményen, a további csevejtől elhatárolódó, mérkőzést lezáró válasz.

- Őőőőőő, de hát nem… - Kezd újabb, bizonytalan támadásba a piros sarok.

- A legnagyobb lány tavaly télen öngyilkos lett, a vonat elé ugrott.

 KO. Én még visszafutok kicserélni könnyállóra a szempillaspirálom. 

Kép: Alfred Eisenstaedt: Nurses at Roosevelt Hospital, New York City, 1937.