A homokozó készletből mindig a szőlőt formázó volt az enyém. De a szőlő mellett persze az én szettemben is ott volt az alma. Sokáig árválkodott, hiszen mint mondtam, mindig a szőlőt használtam én. Az alma olyan szabályos, már-már művészien tökéleteske megjelenése úgy látszik gyermekkoromban is messze állt az én minden szinten lázadó személyiségemtől. Szerintem például forradalmárnak születni kell. Az nem csak úgy kialakul, az vagy van, vagy nincs, és hát nálam leginkább van. Hát így történt, hogy én mindig a rengeteg kis idomból összerakott szőlőformát tudtam csak igazán értékelni. Imádtam, ahogy a kis görbe vonalaival megtöri a homokszemeket, mégis egységben tartja őket. Időközönként gondoltam rá, hogy árva almámat is bevessem a buliba, de valahogy nem vitt rá a lélek.

Majd megismerkedtem egy másik lélekkel, persze a lelke korántsem érdekelt ekkortájt. Viszont az, ahogy a szabályos kis almába szabályosan beletöltögette a szabályos kis lapátkájával a megfelelő mennyiségű homokot, majd kezével szabályosan elegyengette az esetleges dimbes –dobos területeket, hát az még az én szememnek is kápráztató és ámulatba ejtő látvány volt. Talán mert én valójában sosem tudtam volna ennyi energiát és összeszedettséget szentelni egy rém unalmas almának. De lehet, hogy semminek sem...

Ez a szabályos lélek Szilárd volt. Első homokozós gyümölcssalátánktól kezdve éveken át, nap, mint nap megismételtük a műveletünket: ő almát, én szőlőt, sohasem mást, mindig ugyanazt.

Később a suliban is megtartottuk gyümölcssaláta kapcsolatunk, persze már régen plasztik gyümölcsök, és homokozó nélkül. Egyre inkább éreztük, hogy mindig másmilyenek leszünk, de valahogy mindig megleszünk egymásnak.

Mikor én, lány létemre a srácokkal, vizi pisztollyal a kezemben kergettem, ő meg a szertár felé menekült kémcsöveivel, kockás füzeteivel, táskájával, tolltartójával, vonalzóival kezeiben, kicsit féltem, hogy hazafelé micsoda lelki fröccsöt kapok. Bár valójában sosem tudott igazán haragudni rám, hiszen már a szőlőnél felmérte, mire számíthat. Arról nem is beszelve, hogy tőlem mekkora áldozat volt egy pápaszemes búvár békát kísérgetni az iskoláig oda-vissza. El kell ismerni az állás döntetlen volt, minden mérkőzésünk és megmérettetésünk után.

A folyosó telis teli van nyüzsgő, pörgő forgó, viháncoló fiatal felnőttekkel. Mind animátorok akarunk lenni, csoportok munkáját irányítani, lelkesíteni, bevonni őket mindenféle mókába. Rá kellett jönnöm itt az állásinterjúra várakozva a folyosón, hogy az animátor egy külön állatfaj. Itt egytől egyig mindenki teli szájjal vigyorog, vagy inkább vicsorít az idegességtől. Mindenki a normálistól teljesen eltérő, színes, kockás, csíkos, pöttyös, habos, babos ruhában feszít, és a hajszínek sem a szőke-fekete palettán mozognak. És még én gondoltam magam különcnek a talpig fekete, örök rocker göncömben. De itt nincs ok zavarban lenni, hiszen mindenki elfogadó, szeretettel teli, roppant lelkes, és felszabadult, és vicces és önmegvalósít. Már-már hányok ettől a szirupos, negédes szeretet ömlenytől, de ki kell bírnom, már csak ketten vannak előttem.

Az egyik interjúztató bájgúnár egy számomra kedves történet elmesélésére kér. Szerencsétlen, bizonyára meghallgathatott már legalább két lánykérést, négy –öt remekbe szabott vakációt, szülinapi bulit, a tudatosabbak fantasztikus közösségépítő tevékenységükről számolhattak be.

Az én történetem egészen rövidke. „Egy gyermekkori cimborámmal hosszú idő elteltével, véletlenül összefutottunk elhagyott szülővárosunk egyik üzletének parkolójában. Rohanva pár szót váltottunk, éppen csak a szokásos helyzetfelmérő, minden rendben kérdéskör erejéig. Két hét múlva a srác meghalt. Én pedig biztos voltam benne, hogy akkor ott a parkolóban azért találkoztunk, hogy utoljára láthassam, mi lett egykor játszótársamból.”

A széles mosolyok alábbhagytak. Még egy mondat hangzik el: fel van véve, jövő héten kezdhet.

Este gyümölcssalátát eszem, sok almával. Szilárd mindig azt mondta, hogy neki savanyú a szőlő.

Kép: Slawek Gruca