Három évesen viszonylag ritkán érik az embert igazán nagy fájdalmak, ritkán gondterhelt. Persze fáj, amikor lefejel a mászókáról a homokozóba, amikor a bicaj küllőkbe beakad a lába, vagy ha elfogy a túrórudi, ezek valóban fájdalmas percek.

Az, hogy apám elhagyott elég nagy fájdalom, de valahogy akkor nem éltem ezt meg. A sztori elég tipikus, leugrott a boltba cigiért, aztán többet nem láttuk sose. Köddé vált, vagy cigi füsté?!

Láttam, hogy Anyám zokog. Féltem, mert nem tudtam, mi történik, de másnap szinte minden a régiben folytatódott: óvoda, játszótér, nagyszülők. Csak akkor éreztem, hogy valami így nem teljes, amikor a többiek mesélték, hogy apukájukkal játszottak, kirándultak. De ez is inkább csak fura volt, nem apám személye hiányzott, hanem ez a „játszótárs”. Azt az embert rövid idő múlva fel sem tudtam idézni, nem emlékeztem arcvonásokra, nem emlékeztem a hangjára, és semmi olyan jóra, amit együtt csináltunk volna. Megszűnt.

Jött egy másik, a Pista. Vele sem játszottunk sosem. Anyám szerette valamiért, máig nem értem, hogy lehet egy alkoholista korcsot szeretni.

Pista az én szívembe nem lopta be magát, a heti verései sem segítették ezt elő kimondottan. Hol Anyámat osztotta ki, hol engem, néha pedig a változatosság kedvéért mindketten kaphattunk. Mint mondtam, kevés fájdalomra emlékszem gyerekkoromból, ezek a pofonok viszont elég jól megmaradtak.

Talán a legfájóbb emlék mégis a foci csukához kapcsolható. Kicsit nagyobb voltam már, olyan hétéves forma. Vidéken, nagyon rossz körülmények között éltünk. Anyám tartott el mindhármunkat: engem, a Pistát meg jómagát. Éjjel-nappal dolgozott a nyomdában, szedte a betűket, hogy másnap kenyeret-kosztot varázsoljon belőle az asztalunkra. Máskülönben mindenem megvolt, mindenem, ami a többieknek is, kivéve a foci csukát. Annyira szerettem volna, minden álmom ennyi volt: egy pár stoplis foci cipő. Minden Karácsonyra, születésnapra, névnapra, búcsúra ezt kértem. Még a Jézuskának is írtam, de valószínűleg túl jól elrejtettem a levelet, mert sosem hallgattatott meg könyörgésem. Persze tudtam, hogy Anyámra számíthatok csak az ügyben, mint szinte minden más „ügyemben” is. Ezekben a keserves, vágyódó pillanatokban azért Apám is eszembe jutott, mindig úgy gondoltam, hogy ha itt lenne, könnyebb lenne. Ő biztos érezné egy foci csuka súlyát, biztos minden erejével azon lenne, hogy nekem is lehessen egy. Amikor Anyám egy-egy jeles nap után újabb soha véget nem érő magyarázkodásba kezdett, hogy most éppen miért nem kaptam meg, mindig gondosan a fejéhez vágtam, hogy bezzeg, ha lenne Apám. Bezzeg.

Anyám talán ezeket a helyzeteket jobban utálta a nyomdában töltött éjszakáknál is. Én is utáltam, utáltam a világot, mert igazságtalan, utáltam Anyámat, mert nem adta meg, amiről álmodtam, utáltam a többieket, akik semmiben nem voltak nálam különbek, pusztán a foci cipőjükben. Nekik az miért járt? Nekem miért nem?

Biztos voltam benne, hogy én majd máshogy akarom csinálni, máshogy ezt az élet dolgot, és ezt a gyerekvállalásost is. Hogy a vállalás azt jelenti majd, hogy én valóban akarom, és én mindent megteszek majd, hogy Neki, az én gyerekemnek legyen a legjobb a világon. Felelősség ez a javából. Az Apa felelőssége is.

Mikor nyolc éves lettem, ebéd után Anyám behívott a szobámba. Meglepetése volt. Megvette a stoplis cipőt.

A szívem majd kiugrott a helyéről úgy kalimpált. Kinyitottam a dobozt, benne a cipő. Benne egy cipő, ami még csak hasonlítani sem hasonlított az általam óhajtotthoz. Egy nagyon silány hamisítvány volt. Látszott, hogy a stoplik lefeslenek róla az első használat során, hogy a puha bőr helyett olcsó műanyag. Anyám nem tudta megfizetni a drága sportmárkát, de meg akart felelni nekem. Ki nem ugrott a helyéről, de picit megszakadt a szívem.

Mindennek tetejébe Anyám megkért, hogy Pista ne tudjon a cipőről, „zokon venné”. Én pedig biztos voltam benne, hogy a csapattársaim sem fognak tudni a dologról, - zokon venném. Ekkor vette kezdetét az óriási színjáték.

Az első „új cipős” edzés előtt Anyám gondosan a táska mélyére suvasztotta a csukát, nehogy Pista bármit megneszeljen. Én gondosan ki nem vettem edzésen, a régi szakadt cipőmben játszottam végig, még az sem volt annyira égő. Hazafelé az első pocsolyánál leültem, kicsomagoltam a cipőt, megúsztattam a sárban, Anyám boldogságáért, hogy lássa, használtam, majd visszapakoltam a táska aljába, nehogy Pisti megtudjon bármit is. Éjjel Anyám, meló után titokban kisuvickolta, és én előadtam neki suttogva a konyhában, hogy milyen remek élmény volt ebben süvíteni. Így ment ez majd fél évig, mígnem egyszer Pista kifigyelte a mosásban lévő cipőt, és jól el nem verte Anyámat is, engem is, hogy ilyen hülyeségre költöttük a pénzt.

Tiszteltem Anyámat, hogy a cipő miatt dupla műszakot vállalt, hogy a lehetetlent is megtette az álmomért, de végtelenül hálás voltam a sorsnak, mikor kinőttem és hivatalosan sem kellett többet eljátszanom, hogy az milyen fasza.

Azóta húsz év telt el, a világ sokban változott. Barátnőmmel élek, nem dőzsölünk most sem, de hosszas gyűjtögetés, kemény munka után összejött annyi pénzük, hogy befizessük egy közös görögországi nyaralás utolsó részletét. A nap sütött már alig vártuk az indulást, bár még két hónap volt hátra. A jó idő viszont felerősítette vágyódásunkat a tenger iránt, így amint kézhez kaptam a fizetést el is indultam vele az utazási irodába. Már szinte az arcomon éreztem a tengerparti párát, számban a frissen készült rák ízét, orromban azt a hamisítatlan sós illatot. Megállíthatatlan voltam.

A sarkon felfedeztem egy sportboltot, a kirakat hívogató volt, így hát gyanútlanul betértem. A bejárattal szemben lévő polcon ott hevert álmaim cipője - persze felnőtt méretben. A szívem percekre leállt. Ocsúdva a kábulatból az eladónak kiadtam a méretem, aki már hozta is a megfelelő példányt. Ugyanaz a nyolc éves fiúcska lettem, aki bontja a dobozt, csak most egy valódi foci cipő volt benne és valóban én voltam ott, nem álmodtam. Te jó ég. Stoplis foci csuka a lábamon. Hibátlan öltések, pihe-puha bőr, fénylő feketeség, stabilan-öntött stoplik. Szerelmes vagyok. Ugyan egy fél vagyon volt, de nem hagyhattam ott, nem hagyhattam ismét szertefoszlani minden álmom. Megvettem egy szelet álmot, egy szelet gyermekkort, egy szeletet abból az érzésből, hogy milyen lehet, ha az embernek van apja. A saját apám lettem.

Alig vártam, hogy a párom is lássa. A nappali közepén ácsorogtam: talpam felfegyverkezve, lelkem a boldogság díszpapírjába csomagolva.

Akkora kirobbanó sikert mégsem arattam, az valahogy érdeklődés hiányában elmaradt. Okos az én barátnőm, hamar felmérte a helyzetet. Rögtön rávilágított a lényegre, hogy nem fizettem be az utazást, hogy elúszott ezzel az eddig befizetett összeg is, a közös álmunk is, hogy mi nem úszunk már a tengerben, hogy tíz éve gyakorlatilag nem sportolok (maximum alsókarra gyúrok a söröskorsókkal), hogy meghalnék, ha csak egy kilométert is le kellene futnom a cipőben, hogy ez egy roppant hasznos vásárlás volt, hogy felelőtlen vagyok. Mielőtt elment még azt is ordibálta, hogy huszonnyolc évesen már nem takarózhatok az elcseszett gyerekkorommal, meg a meg nem élt álmaimmal.

Két nap múlva minden holmiját elhordta már, üresen állt a lakás, csak az én csodálatos új cipőm fénylett a nappali közepén. Az is csak gúnyosan röhögött rajtam, „nesze Neked álommegélés, hát ilyen az a fene nagy boldogság?! Hogy bírod?”.

Összeroppantam, a cipőt kivágtam a harmadikról a csukott ablakon keresztül. Utána nézve láttam, hogy fejen talált egy csövest, aki az utcára rogyott az ütéstől. Csak remélem, hogy apám volt az. 

Kép: Slavek Gruca