Napok óta tipródok, nem jó ez így. Kizsákmányoljuk egymást. Kétségbeesve kutatunk valamit, ami talán sosem létezett, csak a cigarettafüstön átszűrődő fények játéka volt a kép fejünkben a másikról. Mára már az illúzió sincs meg, a képet felperzselte az idő.

Öt évet mégiscsak lehúztunk egymás mellett. A kényelem ragaszt össze minket. Utópiát üldözünk egymásról, és a hajsza közben elhagytuk magunkat. Egy másik én vagyok, nem az, akivé a veled töltött idő zsugorít a szemedben. Közben úgy tűnik, hogy ez a csökevényem végérvényesen mégis hozzád tapadt. Egykori érzéseink rabláncán lógva sóvárgunk most az énünk felé, és hónapok óta gyengének bizonyulunk kitépni magunkat ölelésünkből.

Szakad a hó, az út csúszik, nem érdekel, muszáj sietnem. A Stop tábla kényszerít csak megállásra. Három –négy autó suhan el előttem. Vesztembe futottam volna a megálljt parancsoló tábla nélkül.

Kell nekem egy ilyen közlekedési szabályozás az életem útvesztőibe is. Megjelenne és én mindig biztos lehetnék abban, hogy általa jó úton - jól járok.

A stop tábla kiabálná, hogy álljak meg. Fejezzem be, amit csinálok, legyen itt a vége. Mérlegelés, esélylatolgatás, agonizálás helyett legyen pont.

Persze nem kellene mindig utasításokat osztogasson, néha elég, ha tájékoztatást ad.

Nekem sem lenne muszáj folyton szembe menni az ’Egyirányú forgalmú út’ mindig tudtomra adná, hol a helyem.

Ó, milyen hálás lennék, ha felugrana a zsákutca tábla és nem kellene végiggyalogolnom hónapokat beteg, életidegen helyzeteken, ha már az elején tudhatnám, veszett fejsze nyele az egész.

Egyszercsak az életúton megjelenne a várakozóhely jelzés, megnyugodhatnék, ez csak egy állomás, tovább kell majd hajtanom, amint meglesz a jó irány. Útelágazáshoz érkeztünk – nehéz szó, de könnyű lenne a választás. Aztán a megvilágosodás ösvénye után, rálelve a helyes útra, elhaladnék a főútvonalat jelző tábla mellett, ezzel teljesen biztos lehetnék benne, hogy jó úton járok, nyomhatom neki, csak így tovább. Akkor már csak a sebességre kell figyelnem, nehogy túlpörögjek, mert „kétszázhúsz felett”…

És a hosszú, fáradságos, koncentrált vezetést követően, nagy rutinnal már könnyebben mennének a dolgok, és én már rendben lennék, de –jut eszembe- itt vannak a többiek is. Ők is eltévelyedhetnek, bénázhatnak, koccanhatunk, ütközhetünk frontálisan is.

Sehogyan sem könnyű ez a kormányozás.