Vizsgázni menni nem egy önfeledt élmény. Illetve én ilyen helyzetekben elég gyakran elfelejtem magam, és csak a testem alapfunkcióinak beüzemelésével viszem el az információhalmazzal pumpált szellemem a kijelölt vizsgaállomásra. Már az utolsókat rúgva, tanulással éjt nappallá téve, zombivá alakulva a kóla-kávé-tételek kombó vénásan fogyasztásától, szociális érzéket hátrahagyva indultam a buszmegálló felé. A tikkasztó nyári délután buszmegállóban vácsorgással folytatódott. Negyven fok, de a frizurám így is tart. Végre befut a várva várt, a volánnál Mr. Durcival.

Mr. Druci alig idősebb nálam, ezért rendre tegezem, míg Ő rendre magáz. Mindegy is, ezen most nem tapadok le, kérem a jegyet, fizetek. Nem tud visszaadni. Nagylelkűen felajánlom, hogy ne törje magát, odaadom a tízezrest most, majd Pesten visszaad belőle. Az kérem, le-he-tet-len, halálos vétek lenne a kasszarend, a mindenható és ki tudja még mi minden felsőbbrendű nagyhatalom ellen. Okéé. Pedig én ezzel a busszal fogok menni –szögezem le, csak mihez tartás végett. Ő persze továbbra sem tesz úgy, mintha érintett lenne a kérdésben. Eléggé nagy útelágazáshoz érkeztünk ezzel a jegy témával kapcsolatban.

Mi történjen?- kérdezem, a megoldó kulcs keresés súlyát átadva a főnökúrnak. Nemtörődöm vállrántása a hallhatatlan, mégis sokat mondó válasz. Nincs mese, egy csak- egy leány van talpon a vidéken, az is magas sarkúban és a halálra ítéltek fehér ingjében, de ha már úgyis talpon vagyok, kitalálom, hogy lefutok a szomszédos kisboltba felváltani a pénzt.

Megvársz? – kérdezem remegő hanggal. „Hát, ha két percen belül visszaérsz…” Nem mondom, hogy nem lettem idegeskécske. Ha teljesen őszinte akarok lenni, először az édes anyukájára gondoltam, rögtön ezután a busztársaság vezetőjének anyukája is eszembe jutott. Megnyugtatva magam, hogy a szociális kapcsolatokra való fogékonyságom nem tűnt el nyomtalanul. Stopperrel mérjed - vetem oda neki, már a bolt felé rohanva. A meleg időközben nem múlt el, sőt. Két hideg kólát kérek, majd életem legjobb sprint idejét futva felnyalábolom magam a buszra és máris- azonnal-rögvest lehetőségem adódik megvásárolni az utazásra feljogosító, hőn áhított jegyet. Mertem nagyot álmodni, na.

Fizetek, és ajándékba adom az egyik kólát Mr. Durcinak. Tudatni akartam magammal, hogy mindennek ellenére, én azért ember maradtam.

Vasárnap reggel mindenki morcos, akinek dolgoznia kell, úgy látszik ez valami szabály. Viszont én nem dolgozom, nekem ér somolyogni. Igyekszem, hogy ragadós legyen, de nem vagyok elég sugárzó, visszapattanok. A jegypénztáros, a pogácsaeladó, a wc-s néni keményen állják a „sarat”, továbbra is rém közönyösek. Hát ez a vasárnap reggel hozadéka, nem várhatok többet. Pedig jön, megkapom még Mr. Durcit is. Kb. négy éve volt vele valami kólás eset, de már alig emlékszem, csak az van meg, hogy nem egy mókás pasi, de ez nem is érdekel most, csak jussak végre haza.

Kizárólag az otthonom képe lebeg a szemeim előtt, amikor kihúzom a tárcámból a pénztárban előre megvásárolt jegyet, ami persze a perforáció mentén azonnal ketté is szakad. Jee, ezt akkor most tuti nem fogja elfogadni, el kell mennem új jegyet váltani, de már nincs idő, Ő meg nem fog megvárni. Ismét jól indul a napom. Közben már ott állok előtte kezeimben a jegy darabjaival, sután. A következő percben, már teli szájjal röhögök a helyzeten: „ne fáradj, már lekezeltem magamnak a jegyet!". Mr. Durci egy pillanatra megfagyott, aztán – a legnagyobb meglepetésemre - Ő is elkezdett nevetni: „jaa, akkor nekem már nem kell, na gyere!”. Nem izmoskodott semmit, nem kellett új jegyet vennem, alig hiszem el, ráadásul még tegezett is.

És itt még nem volt vége a káprázatnak, amikor leszálltam integetett, és mosolygott majd utánam szólt és kellemes ünnepeket kívánt. Azóta nem térek magamhoz.

Aranyvasárnap van! Legyen ünnep!