Nagypapáék abban az utcában laknak, amelyikben összeérnek a fák, és amelyik rettenetesen messze van tőlünk. Alig bírtam ki a kocsi hátsó ülésén az oda vezető utat, nagyon meleg volt. Tomival már össze-vissza rugdostuk egymás lábát, végigénekeltük az összes dalt, amit ismertünk, vagy kétszer, kivéve a hegyek közöttet, mert azt legalább ezerszer, pisilni kellett, szomjas voltam, viszketett a szúnyogcsípésem, így hát kórusban vergődtük, hogy „Apa, apa ott vagyunk már?”. Apa pedig végre ráfordult erre a fa-alagútra, ahová alig szűrődött be a napfény, de a végén ott integetett Nagymama a kapuban.

Anya bent kérdezte, hogy nem viszket e már a szúnyogcsípésem, de az valahol az almás lepény és a bodzaszörp között teljesen megszűnt létezni. Mondta is, hogy ez lesz a bevált módszer szúnyogcsípés ellen.

Mindig nagyon sokat kellett várni a kocsiban, míg végre odaértünk, de most valahogy a szokásosnál is többet. Pedig annyira akartam már látni a Nagypapát. Az oviban is lerajzoltam, ahogy ülök az ölében, és ő mesél nekem. Mert Nagypapa tud a legjobban mesélni, mert ő mindent tud. Tudja, hogy honnan jönnek a vonatok, hogy merre repülnek a madarak, és  nem csak feketét tud keveri a vízfestékből, mint én. Ő tud a legjobban kaviccsal kacsázni a patakon, vagyis mi ketten együtt tudunk a legjobban. Még azt is tudja, hogy szilvás gombóccal nem lehet elrontani a gyomrunk, pedig Anya mindig azt hiszi.

Szerintem, Nagyapának külön öröm, ha meglátogatjuk, mert akkor végre velem játszhat. Ha nem vagyok ott, mindig csak olvas. Azt állítja, hogy ő szereti a könyveit, de azok szerintem mind egyformák, telis-tele a fekete kis hangyaszerű betűcskékkel. Viszont mikor ott vagyok, nincs megállás. Reggeltől estig kirándulunk, futkározunk. A Papa nem tud olyan gyorsan futni, mint én, ezért néha hagyom nyerni, hogy ne legyen szomorú. Papa olyan magas, hogy ha felemel, elérem a legnagyobb cseresznyefa alsó ágát, és tudok hintázni rajta.

Persze „nem minden a játék”, néha segítünk a Maminak is. Olyankor a Papa mindig elmondja, hogy ezeket a komoly munkákat senki másra nem bízná a Mami, csak mi kettőnkre. És hát tényleg, a barackmagozást biztos nem is tudja senki olyan ügyesen csinálni, mint mi, a Papával.

Papát mindenki ismeri a faluban, sokáig azt hittem, hogy „Hogytetsziklenni” Béla Bácsi az igazi neve, mert mindenki csak így köszönt neki, hogy „Csókolom. Hogy tetszik lenni Béla bácsi?”. Persze, hogy mindenki ismeri, hiszen a Papa tanította őket az iskolában. Azt mondja, hogy mindig nagyon kellett figyelnie ezekre a „csirkefogókra”, és mégis milyen rendes emberek lettek belőlük. Igaza lehet, mert semmiféle csirkét nem hordanak maguknál, mint a többi rendes ember sem.

A legjobb az idei vakációban, hogy Anya meg Apa is ottmarad, és Tomin kívül a két unokatestvérem és a szüleik is velünk lesznek. Amikor így együtt vagyunk, mindig nagyon sokat lehet játszani, szinte egész nap.

Csak a bodzaszörp után kezdem keresni a Nagypapát, biztos elbújt, hogy jobban örüljek, mikor rátalálok. De mégsem, fekszik a szobában. A nagypapa fényes nappal fekszik a szobában. „Papa, a hasadra süt a nap!”, de nem érdekli.

A Papa nem örül nekem, nem emel fel, és nem dobál a levegőbe. Anya biztos elmondta neki, hogy rosszul viselkedtem az úton, ami nem igaz, hisz a Papa se bírta volna ki órák hosszat leláncolva a biztonsági övvel. Próbálom neki elmagyarázni, hogy én semmi mást nem akartam, csak hogy gyorsabban ideérjünk hozzá, de nem hallgatott meg. A Mama szerint nagyon beteg, és hagyni kell pihenni. Hát jó, bár sehol sem láttam rajta azokat a „nagyon veszélyes” bárányhimlős piros kis foltokat, amiket nem szabad megkaparni.

Végre megérkeztek a többiek is, kezdődhet a játék, futás a nagyszobába építőzni.

Már majdnem készen volt az erőd, mikor Anya nagyon idegesen bejött és elhívta a Nagynénit. Azt mondta neki, hogy Apu vért hányt, de Apu itt ül mellettem, és nem hányt.

Mindenki nagyon ideges lett, és össze-vissza futkároztak a szobákban. A Mama még sírt is.

Minket meg beraktak a járókába, amiért mind a négyen ordítunk. Anya bejött, szólni, hogy legyünk jó kisfiúk és megint otthagyott minket.

Apa később mondta, hogy a Nagypapa nagyon rosszul érzi magát.

 Ha a Papa tudta volna, hogy mindenki ilyen ideges lesz, és hogy nem fejezhetjük be az erődöt, biztos nem mondta volna el nekik, hogy rossz volt.

Este Anya is nagyon szomorú volt, megígértem neki, hogy én sohasem fogok vért hányni, de ettől meg sírni kezdett.

Reggel hazaindulunk, pedig én nem is játszottam a Nagypapával. Soha többet.

Kép: Kmetyó Krisztina