Gyerekként a verandán ülni a nekem kötött kis rózsaszín kardigánban, mustot nyalogatni. Szaladgálni a hatalmas diófák lehullott levelei között, hallgatni, ahogy zsörtölődsz: „sosem fogynak el, belepi az egész udvart, reggeltől-estig szedhetnénk!” -  nevetve térdig gázolni az avarban, majd segíteni feltakarítani.

Templomba kísérni, és izgatottan várni, hogy a piros örökmécses zöldre váltson-indulhatunk. A ház előtt árokparton ülni, biciklivel elzakózni és tudomást nem venni róla.

Étvágytalannak lenni, Nálad mindig ugyanazt kérni ebédre, felét a kutyának dobálni, majd már kórusban mondani Veled: „azt a Morzsi is szereti”. Hallgatni, hogy könyörögsz: egyek, majd hagyni magam rábeszélni, finomságot is kérni. Élvezni, hogy gondoskodsz rólam.

Nekem felcseperedni, Neked megöregedni. Figyelni mennyire egyezőek és különbözőek vagyunk. Megütközni kölcsönösen a másik generáció furcsaságain és ámulni az értékei felett.

Toleranciát tanulni és rossz rendszereket elítélni.

Együtt felidézni gyermekkorom mókás legendáit, közben győzködni: „neeeem, egyáltalán nem gáz, hogy a négy tepsi túrós rétesbe figyelmetlenségből vaníliás helyett puncs pudingport raktál, ami így élénk pink lett, és valójában tök trendi is.”

Míg nekem lassan benőtt a fejem lágya, Neked a szívedé is.

Már egyedül verandán ülni, levelek hullását nézni, aggódva várni, míg téged bent vizsgál a doktor úr. Boltba szaladni, gondolkodni, vajon mit ennék szívesen, ha Te lennék, mi lenne Neked most a legjobb, krémtúrót venni. Csak mosolyogni, mikor azt mondod: „Sosem ettem még ilyet, mindig meghagytam nektek. Ez neked való!”

Nekem való, a gyereknek? Könyörögni, mint a gyereknek, hogy egyél, győzködni, hogy Neked való, ideje megkóstolni ezt a finomságot. Élvezni, hogy hagyod, hogy gondoskodjak Rólad.

Most gyertyát gyújtani Neked és örülni, hogy ilyen egész volt ez Nekünk!