Törött fények mennek el a mi utcánkban. El-elkapott ütemek. Zajra olvadó világban most egy lelket keresek.

Egy lélekrégész jön, Nála folyton ásatás van, lemegy magába és hetekig nem látom. Lentről felszínesen küldi az infót: „igen van kaja, fűtés, tiszta ágynemű”.

Csak átcsoszog az életemen. Nem csinál nagy felfordulást, hurrikánokat, viszont konstans csoszog. Ha eltűnik a csoszogás hangja, csend lesz. Csönded vagyok – suttogja és mennydörgő robajjal rám vágja az ajtót.

Miért csináltad? Hová mész? Miért nem jössz vissza? De már csak a megrepedt porcelánvázából visszaverődő hangjátékot hallom.

Hol vagy? Hol vagy? - kiabálom egyre ordítva rekedve suttogva elhaló hangon magamban.

Naponta utána vágok egy kérdőjelet. Beleáll a hátába és felteszi /a polcra/ magától-tőlem: miért csinálod.

Aztán valami jó szelek fújnak, megint összehordják szemetünket, ásunk neki gödröt, eltemetjük, ültetünk rá fát, és megpróbáljuk tovább figyelni egymást. Kicseréljük a gondolataink. Neki adom az enyémeket, Ő nem szól, ha nem kell mind, nyel. Amikor émelyeg, inkább csenddé válik - megint. Megint ordítok, és hideg fejjel a kizárása felé hajlok. Majd kapcsolok magamnak más zenét - tervezem, és kapcsolok más zenét. Jó így is, de egyszer csak fülembe cseng megint a csoszogás, csak emlékezetből, nem hallhatom már igazán. Emlékezetem viszont árnyékot vet a napra: mennyire szeretném megint hallani – konstans és közelről.

Tipródás, szélfúvás, édes csoszogás vol.sokadik.

Így mennek ezek az időjárási viszontagságaink már az ovi óta. A csoszogásra csak a felsőokításunk alatt lettem figyelmes, olyankor azt mondják nyitottabb az elme, én meg amúgy is figyelmes vagyok. Ő is figyel, sokféle-sokkfele, felém is.

Fénye forrása és intenzitása eltér az enyémtől. Előbb bent kell, hogy fény legyen, hogy a közvilágítást is lássa, nekem pedig előbb kell az utcalámpa, hogy lassan-lassan lássak magamba is.

Őféle kérdésnél „behajtás a másik irányból” tábla villog nálam. Míg én folyton tükrökkel traktálom ha kell - ha nem-de, addig Ő képeket komponál nekem. A stílus néha groteszk és absztrakt, egyre tarkuló színvilággal, de színjátékok nélkül. És én mindig nagy műkedvelővé avanzsálok múzeumában.

A magának megfelelni vágyása közben, nekem is felel a világba posztolt értetlenségeimre. És míg régészként kutat magában, kevés az ideje kijönni, szétnézni-látni, hogy mekkora kincs a felszínen élők körében.

A hétköznapi zajok között szöszölve, és üdvrivalgásban is, hallani akarom még a csoszogást, gondolkodni a képeken, és tűnődni a kibányászott kincsek felett. Cserébe a felesleges provokatív tükröket próbálom ablakokká nyitni.