Ma valahogy semmi nem az igazi a homokos part helyett a sziklásra jöttünk le. Jobb lenne a homokos, itt szúrnak a kövek, egyenetlen lábam alatt a talaj, mentálisan meg úgy érzem, kicsúszik a lábam alól. A szállodában összekevertük a törölközőket, nem az én pihe puhámat hoztam le, ez irritálja a leégett bőröm. Nem akartam egész nap a vízben lenni, de pont az én újságomat sikerült elhagynunk, így jobb program híján úsztam, majd a napon aszalódtam. Brutálisan tűzött, most hogy megy le, már a perzselés is alábbhagy végre. A csajom itt fekszik mellettem, persze az Ő újsága nem tűnt el. Felajánlotta, hogy beszélgessünk, de semmi kedvem hozzá, olvasson csak.

Most egyedül ülök a hatodik emeleti panellakásomban a nagyváros peremkerületén. Kint szakad az eső, nem megyek ma már sehová. Nem mintha lenne hová mennem. Katával két hónapja szakítottunk, azóta semmi hírem róla. Magamról se sok. Lehúzom a napi nyolc órát a melóban, aztán újabban rászoktam, hogy a sarki közértben veszek egy sört.

Ma is így volt, menetrend szerinti járattá váltam.

Bámulom a tévét és közben arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor a tengerparton feküdtem egy csodálatos nő mellett, aki engem szeretett és csak velem akart lenni. A napot jórészt úszással töltöttem, ilyentájt pedig együtt néztük a naplementét. Fagyit ettünk, koktélt ittunk, az arany barnára sütött vállaink összeértek. A lemenő nap fényénél sziluettünk a szerelmet rajzolta körbe. Valójában semmi bajom nem volt. Semmi olyan baj nem létezett, amin ne lehetett volna könnyedén felülemelkedni, csak ezt akkor képtelen voltam látni. Lehet, hogy elvakított a nagy fényesség.

 Kép: Kmetyó László