Tegnap találkoztam a tegnapelőtti önmagammal. Az idegeimre ment, és ma is folytatja. Pizsamás, elnyúlt, szürke szombat reggel tűnődök a kapcsolatunk düledékei felett, rettentően sajnálva magunkat, és egy kicsit persze inkább magamat, mint őt.
Csalódni valakiben az egyik…
Valahogy helytelenül élünk. Időtlenül – idétlenül a lépcsőházban virágzunk. „Ha ezt vagy azt mondtam volna, ha úgy csináltam volna”- késő, elmúlt. Legközelebb csináld úgy, hogy jobb legyen – mondjuk magunknak, de legközelebb meg lapulunk a nemjóban, a nemvagyokjólban.…
Kisöcsémmel orgonaillatú eldugott vidéki utcákon sétálunk egymás mellett némán – magunkba felejtkezve. Nyomunkba ered egy „jajdearanyos” kutyi. Békésen kísér, hát hagyjuk. Kis idő múlva látszik, csak én hagyom, pár utcát kutyagolunk így hárman, mikor már én is…
… még azt is szeretem, hogy ilyen kis elvont vagy! – mondta, és még utoljára összekócolta a hajam, mielőtt besétált a terminálba, hogy elrepüljön a másik világába, napnyugat irányába.
Hiánya mellé kúszott az „elvont” kérdőjelem, ami egyre hangosabban pulzált…
Vannak azok a napok, amikor az „én itt se vagyok” lámpa villog a homlokomon. Ezt az állapotot igazán sok minden előidézheti. Például ha a „múlt éjjel” kettővel görbébb volt az ideálisnál, ebből adódóan az alvással töltött órák száma a nullához konvergál. Reggel az…
Azt hiszem jobb lesz, ha már az elején kiábrándítalak, és elárulom, hogy pincének pince, egrinek egri, de egy csepp bor sincs. Bocs.
A lépcsőn vergődök, várva, hátha megszán a „Tanár úr”, és nem kényszerít le oda. Nem szán meg. Ő már csak ilyen. Mondhatnám, ilyenek…