Tegnap találkoztam a tegnapelőtti önmagammal. Az idegeimre ment, és ma is folytatja. Pizsamás, elnyúlt, szürke szombat reggel tűnődök a kapcsolatunk düledékei felett, rettentően sajnálva magunkat, és egy kicsit persze inkább magamat, mint őt.

Csalódni valakiben az egyik legbénább érzéseket teremtő állapot. Van vele az a nagyon pozitív csomagod: közel érezni, nagyon szeretni, elismerni, mint eddig is, mint rendesen, és közvetlen emellé kényszerülsz odatenni azt a nagyon negatívat, azt az elfogadhatatlan, azt az inkább elvekben megjelenőt, a csalódásod kiváltóját. Ennél az érzésnél, ha lehet még bénább a szituáció, ahogyan ezzel emészted magad, hagyod, hogy lassan-lassan beárnyékolja egész lényed fényét.

Átgondolom az érzéseimet, ami alapvetően oximoron, bizonyára azért ilyen fájdalommal járó, de akárhogy nézegetem, piszkálgatom, mindig egy szó jut eszembe: pusztulat. Pusztulathoz pedig nem asszisztálunk, nem bizony.  Szóval nincs is más tennivalóm, mint a továbbiakban lehetőleg nem ezen pörögni egyhuzamban. Ne gondolj a fehér elefántra, világos. Ilyen remek napokon átívelő agonizálgatásnak, nem fehér elefántra gondolásnak néztem elébe, amikor csörgött a telefon.

Egy fiatal srác az, távoli rokon. Története mindig együttérzésre sarkall: elveszítette a családját, és megannyi válogatott keserűséget élt meg. Már attól sírva fakadok, ha csak felszínesen belegondolok a helyzetébe, ami sajnos megmásíthatatlan.

- Helló, nagyon elfoglalt vagy délután? – tör rám ifjonti hévvel.

- Szia, meglehetősen el vagyok foglalva… magammal. – hüppögöm végül az igazat, elhaló hangon.

- Na, veled én is szívesen foglalkoznék, magamat már kezdem unni. Arra gondoltam, hogy ha nem zavarok, meglátogatnálak.

- Hát azt hiszem, semmi látnivaló nincs rajtam, és nem venném lelkemre a délutánod elfuserálását.

- Hűha, komolynak hangzik az ügy, kettőre ott vagyok, viszek csokit.

- Rendben, várlak. - És a nap első mosolyával nyugtázom, hogy ez a gyerek hanglejtésben, stílusban teljesen úgy kommunikál, mint én. Tényleg lehet valami ebben a genetikában.

Biztos örülne, ha tudnék számára egy kis otthonérzést kölcsönözni. Így az önsajnálatot kénytelen vagyok elhalasztani, összeszedni magam és bekapcsolni a gondoskodás üzemmódot, a róla gondoskodásét. A konyhát az eredeti tervek szerint ma messziről el akartam kerülni, de neki jár valami hagyományos étel, meg házi süti is. Ezzel a munkafolyamat kezdetét veszi, illetve én veszem a kezdetét. Mire megérkezik, már karácsony illat lengi be a lakást, mosolya akkora, hogy félek, nem fér be az ajtón.

- Szia, de jó a hajad!

- Igen, és ezzel a megjegyzéssel a végére is értél a listának a rólam jelenleg elmondható összes pozitívumról.

És ő nevet, és mesél, és viccel, és rácsodálkozik, és figyel, és elismer, és teli van energiával, és én meg csak ámulok, hogy hogyan lehet ilyen erős?!

Később beszél egy ötletéről is, de olyan lelkesen, hogy nagyjából öt perc múlva már a nappalit tapétázzuk a teleírt jegyzetlapokkal és kiviteli tervekkel, és ötletelünk, tervezünk, kalkulálunk, neten keresünk képeket, és kölcsönösen üdvözöljük a kreativitást.

Este, indulás előtt jegyzi csak meg, hogy még nem meséltem el, mi a baj. Megnyugtatom, mert nincs baj, és valóban úgy látom, hogy tényleg nincs. Valamelyik nevetésnél elengedtem.

Én akartam neki adni, segíteni, de valójában ő volt az, aki észrevétlenül elbillentett a holtpontról. Lehetőséget teremtett, hogy ne a felesleges tipródás, és önsajnálat legyen a központi téma. A csalódottság érzését nem tudta, és talán nem is kell a szőnyeg alá söpörni, de a kétségbeesés helyett mutatott egy másik utat. Nem egy szimpla, rövid kis ösvény lesz mókával és kacagással, hanem komoly, buktatókkal járó munka, felismerés, helyre tevés, út az elengedéshez. Persze nem elég az útmutatás, magunknak kell végigmenni rajta.