Vidéki patinás éttermünkbe én viszem a fényt. A századelőn nyitottuk meg kapuink, a kor ízlésének megfelelően a stílus a kifinomult szecesszió. Azóta persze számtalan dolgon mentünk keresztül. A háború alatt a hotelrészlegünket tiszti otthonokká alakították, csodálatos freskóinkat birkamód bemeszelték, báltermünket közönséges menzává, tömegétkezdévé alakították. Ekkor sehogy sem illettem a képbe, gyönyörű, méteres kristályágaimmal, függőimmel egy halott kor, de mindenképpen egy megtagadott arisztokrata világ fényűző szimbóluma voltam, így hát fényemet a padlásra űzték. Na és ha már a bécsi keringőt mellőzték, én sem szívesen asszisztáltam volna kristálycsillárként a prolik mindennapos „krumplistészta keringőihez”, amiben persze van valami báj, de lássuk be, nem az én asztalom.

A padlásbéli száműzetésem végeztével egy új kor látszott kirajzolódni, amit már csak azért is felettébb értékeltem, mert valójában untam már a vidéki nemesi szereplőgárda „ármány és szerelmeit” nézni . A köztes időszakról viszonylag kevés információval rendelkezem. Újkori helyemet már csak jóval a rendszerváltást követően kaptam meg. Az éttermet az eredeti klasszicista vonal mentén, kicsit modernizálva, a mai elit közönség számára alakították ki. A jóval letisztultabb forma és látványvilágban jelenlétem melegséggel tölti el a belépőket, akik javarészt már csak a történelem és művészettörténet könyvekben láthattak hozzám hasonlót.

Valahogy mégis jól passzolok ebbe a kevésbé szenvedélyes, modern világba. A terem központja fölé helyeztek, így vendégeink szívesen időznek fényem, csillogásom alatt. Mondják, hogy meséket varázsolok, tündérkisasszonyokat, és hercegeket. Pedig az ő világukban semmi mese nincs, és én is csak maximum megtöröm nekik a fényeket, hogy ne legyen olyan vakító az igazság.

Bár a héten remek embereket, sziporkázó jellemeket ismerhettem meg, három, igazán bájos „családocska” boldogsága volt különösen magával ragadó, már-már mesébe illő.

Az első család hétfőn érkezett vacsorára. Apa barna, magas férfi a piszkosul jóképűek és sikeresek klubjából. Anya hibátlan alakkal, veséig látó, gyönyörű szemekkel megáldva. A divatot követve, mégis saját ízlésvilágára formálva öltözik és öltözteti két csodálatos gyermekét. A lányok jól neveltek, láthatóan imádják szüleiket. Mindketten tíz év alatti formák, mégis úrhölgyként képesek viselkedni. A kisebbiknek szülinapja van. A tortán túl a szeretetet is vágni lehet közöttük. A család működése beragyogja az estét. Távolabbi asztaloktól irigy szempárok figyelik őket, sokan képzelik magukat a láthatóan gondtalan, fiatal pár helyébe.

A szerda estének is voltak kivételes színfoltjai. A jól szituált gerlepár nem véletlenül választotta az arisztokrata életstílust, és annak minden pompáját idéző helyszínűnket: ők is gazdagok és szépek. A nő maximálisan kimeríti az egzotikum fogalmát, a pasi a hős szerelmesét. A vacsora alatt is falják egymást, később a magas, barna tónusú, kidolgozott izomzatú férfi könnyedén siklik márványlépcsőinken és vörös szőnyegeinken az emeleti hálóba, karjában szerelmével. Maga a vadromantikus idill. Némiképp örülök, hogy nem hálószobai spotlámpaként funkcionálok, így is többet láttam, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna, és most nem csak az asztal alatti matatásra gondolok.

Vasárnapra ritkán jut a jóból, de most életvidám négyes futott be, és huppant a központi asztalhoz. Két páros: szőke férfi - vörös nő, barna férfi – platina Barbi. A fiatalemberek láthatóan barátok, talán közös üzleti érdekeltségeik is akadnak. A nők láthatóan rivalizálnak, de Barbi magasan felülmúlja a kis Vöröst, megjelenésében legalábbis mindenképp. Máskülönben a hölgyek is abszolút illenek ebbe a tündöklő világba, soha semmi gond nem terhelte gyenge vállaikat. Elegánsak, dámák és drámaiak. A jelen lévő urak kielégítik minden (anyagi jellegű) igényüket, talán ezért is méregetik némi felsőbbrendűséggel az étterem többi vendégét.

Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint ők, és ennek tudatában is vannak. Élnek és csillognak ezekben az álomittas, talán lopott percekben. A felszínen szenvedéllyel perzsel a nyár, a hangulat remek, a szikrázások megvannak, ülnek a poénok, „állnak a férfiak”. Hamvadó cigarettavégeik füstjében mégis kesernyés ősz képe leng, a nők lelkében mélyen félelem, hogy őket is égve dobják el.

A három társaságban a természetes bájon túl volt még valami közös: a fülledt erotikáról minden esetben a magas, barna férfi gondoskodott.

Varázslat nincs. Az idők változatlanok, az igazság ugyanúgy fáj. Attól tartok, akkor sem maradok le semmiről, ha még száz évet rostokolok a padláson.