Tengenek –lengenek a napjaid, te magad leginkább silány tengődésnek érzed, rózsaszín lebegés egy szál sem, maximum a hajad lebeg, persze az sem a lágy tavaszi szellőtől, hanem a metró huzatától. Szóval így éldegélsz a hüvelygomba reklámok és Ásóka könnyfakasztó világában, a kultúra eme melegágyában (a hideg is kiráz), de vigasztal a tudat, hogy magamra mindig számíthatok. Na, nem mintha olyan megbízható figura lennék, vagy rejtett, képességeim lennének, amelyek kiaknázása örökre biztosítaná létemet. Megnyugtatlak, semmi ilyesmiről szó sincs, pusztán a napi csetlős-botlós, sírva nevetős sztorik, tudod, amikor te vagy a nap Lúzere, amikor meg kell állnod és sírásig nevetni magadon. Amikor randi előtt beragad a cipőd sarka a mozgólépcsőn, amikor ráborítod a forró kávét az új vezérigazgató új öltönyére, és máris kilátásba helyezel magadnak egy új munkahelyet, amikor a buszon figyelmetlenségből a másik táskáját hozod el. Szóval amikor „az élet szép”. És ha igazán jóságos vagy, nem tartod meg magadnak eme gyöngyszemeket, hanem megörvendezteted vele, no ha nem is a nagyérdeműt, de azokat, akik a legesleginkább…,  a barátokat. Na az én nevetőkuckómban foglalt és állandó páholya van néhány sorstalan-társamnak, akik szakképzett asszisztensekként percről-percre képesek pörgetni bénázásaim szűnni nem akaró magyar szappanoperáját.

Hétfő reggel általában két epizóddal is jelentkezem, az eseményekben gazdag hétvégékre, és a közvetítések kimaradására való tekintettel. Reggel kávé, tea és már nyitom is a beszélgetőablakot, ami odavarázsolja a kilométerekkel arrébb dolgozó barátomat online, és „csak semmi cicó” alapon már küldöm is neki a napi adagot:

„Szia! Akarsz vicceset?”

És máris ott bólogat öt kicsi manó a képernyőmön. Gondolom, hétfő reggel, kell is a vidámság, ezért ilyen heves, az „Igeeeen, akaroom!” felkiáltás. És bele is kezdek a hétvége „gyötrelmeinek” ismételt felidézésébe és mikroorganizmusokig menő részletességgel vázolom az éppen aktuális epizódot. Miközben látom magam előtt, ahogy kedves barátom, fuldokolva támasztja az asztallapot, és a jóllakott óvodások elégedettsége honol arcán, lelkében ama megnyugvással, hogy „Igen megcsináltam, nem én voltam a hétvége Lúzere, nálam is van lejjebb!”. De hát mire valók a barátok…, gondoltam megadom neki ezt az életérzést. Majd vége főcím, kezdődik a munka, egy elintegetés és az „este ütközünk” szlogen.

Este (ezúttal) ütközés mentesen megyek érte az irodájához. Kicsit várakoznom kell rá, hiszen Ő a munka hőse. Kollégái már percek óta szivárognak az épületből. Az első egészen odahajolt a kocsim ablakához, hogy belásson. Először furcsállom, de biztos csak keresett valakit. Pár perc múlva egy magas barna kúszik le a lépcsőn, majd miután elhalad mellettem, még egészen messziről is mosolyog visszafelé. Megigazítom a frizurám, nem is tudtam, hogy itt ennyi nézelődő pasi dolgozik, ezen túl itt fogok dekkolni folyton.  És nem is rosszak, a következő egy alacsonyabb, de igazán sportos fiatalember lehengerlő, széles mosollyal arcán. Lehet, hogy rossz helyen parkolok, esetleg ég a csomagtartó? Bizonyára elkenődött a rúzsom, nincs is rúzsom. Valami nagy furcsaság van, a Szőke Henceg bekacsintott az autóba. Az is lehet, hogy egészen egyszerűen jó ez a mai blúz. Mit blúz, ma tök jó vagyok.

Hm… A következő Csíkos Nyakkendő is benéz az ablakon, majd huncut mosollyal továbbhajt. Ez vagy a Happiness Factory vagy a srácok munkaköri leírása tartalmazza, hogy minden a parkolóban időző fiatal-barna nőre bájosan mosolyogni kell. Vagy illene gondolkodnunk a munkaidő vége és a boldogsághormonok keletkezésé közötti összefüggéseken. Ilyen filozofikus magaslatokban csapongva jött el a pillanat, mikor végre a várakozásom kedves alanya is kilibbent irodájukból egészen az autómig. Alig vártam, hogy feltárjam neki, hirtelen jött karrier ötletem, miszerint doktori disszertációt tervezek írni kollégái munkaidőn túli mosolygásindexéből, de megelőz a sztorizással. „Annyira örülünk, amikor elmeséled, hogy mi újság! A mai napot is úgy feldobtad.” Hát legalább neked örömet okoz hányatott, sanyarú sorsom. „Jaj, ne szerénykedj, folyton mindnyájan jól mulatunk a kis csetlés-botlásaidon.”- vágja rá habozás nélkül. Mindnyájan, akadok fel egy picit, csak ízlelgetve a szó szépségét.

„Hát persze, az egész iroda fuldokolt a nevetéstől, már alig várják, hogy mi az aktuális történés nálad. Gondolkodom, hogy jegyet kellene szednem, szerintem Életed függők lettek így a pár hónap alatt!”

Pár hónap. Próbálom pörgetni fejemben a pár hónapot, visszafelé rohangálok, mint mikor pörgetjük a filmet. Új munkahely, egy koccanás, Péter tündöklése majd hanyatlása, a vizi biciklis borulás, a főzőtanfolyam kirobbanó sikere (vagy berobbanó, nem is tudom, a kukta robbanása kifelé vagy befelé van) , a bokaficam, a gazdasági világ válságom, a szomszéd és a kukás jelenet,  a hajfestés, a költözzünk össze-premier előtti vetítése, a gázóra-leolvasó és az akna, a vizsgabiztos és a barna szemek. Leállítom, ennyi is bőven sok belőlem.

Összedőlt a karrier tervem, a mosolyelmélet és a csini blúz eszméje egy szemvillanás alatt odalett.

„Mindig együtt olvastuk!” –mondja, mintha segíteni akarna megértenem a helyzetet.

De értek én mindent, csak azt nem, hogy kedves barátom miből gondolta, hogy én minden kollégájával meg akarom osztani az életem.

Ő pedig nem érti mit nem értek, hiszen korrekt volt, és nagyon ügyelt rá, hogy mindig annyi bólogatós fejet küldjön, ahányan kíváncsiak voltak rám.