Előre nézzél…
Kisöcsémmel orgonaillatú eldugott vidéki utcákon sétálunk egymás mellett némán – magunkba felejtkezve. Nyomunkba ered egy „jajdearanyos” kutyi. Békésen kísér, hát hagyjuk. Kis idő múlva látszik, csak én hagyom, pár utcát kutyagolunk így hárman, mikor már én is érzékelem Öcsin a feszültséget, ezerszer néz hátra.
Félsz tőle? Nem félek!- mondja a három évesek vitát nem tűrő kis öntudatával. Tovább megyünk, én hagyom- ez az Ő ügye.
Végül megáll, majd nagyon félve odaszól fekete kísérőnkre: Most már ne gyere velünk!
Majd ezt megközelítőleg percenként ismételgeti, persze eredménytelenül és persze már rettenetesen ingerülten. Láthatólag nagyon küzd magával, a helyzettel, és a tehetetlenség érzésével. Már épp be akarok kapcsolódni a problémamegoldásba, mikor erőteljes lépések közben hangosan kijelenti:
- Nem érdekel.
Elképedve figyelem az eseményeket. Ez ennyi? Így kell továbblépni a tehetetlenségünk felett? Így kell elengedni? Én hetekig képes vagyok magam előtt görgetni az olyan feszítő kérdéseket, amik megoldásához kevésnek érzem magam. Álmomban is tudok rajta pörögni. Mindig, amikor azt gondolom, túl vagyok rajta, valahogy újra magukkal rántanak a kérdőjelek, hátra-hátra nézek: magamat újra kitakarni, sebeimet újra elvakarni, eközben véresre emészteni a lelkemet. És tessék a három éves kisöcsém leiskolázott probléma megoldásból?! Vállat ránt, és azt mondja, ennyi, nem érdekel tovább a kutya, had jöjjön.
Alig telik el ez a gondolatba rekedt pillanat, amikor Öcsi újra hátranéz, és újra harcba száll a kutyával.
Hát, legalább feladni nem fogja… mosolygok sajnálva magunkat nagyon. Öcsi könnyes szemmel néz rám, de nem akarom én megoldani a kérdést.
- Figyelj csak, ha folyton újra és újra hátranézel, beszélsz hozzá, azt gondolja, hogy játszani akarsz vele, és jönni fog utánad. – Mondom nagyon magabiztosan, bizonyára ezt még akkor tanultam meg, amikor kutyául éreztem magam.
Öcsi már előre néz, más köti le, kérdez, kifelé figyel, beszélgetünk, közben hazaértünk, a kutyát valahol útközben hátrahagytuk, nyoma veszett.
Úgy látszik, már csak nekem kell megtanulni felemelni a fejem, és előre nézni.
Kép: Rizmajer Antal
