Egy ideje nyári szabadságomat töltöttem, elég hosszúra nyúlt, de persze megérte rám várni mindenkinek, csupa új élménnyel gazdagodtam. Na, de ideje munkába állni.

Langy meleg indiánnyár, enyhén tarkuló falevelek a nagyváros parkjaiban, forgalmas sétálóutca, elegáns terasz-kávézó. Gondosan felmérem potenciális partnereimet, hisz ki tudja, meddig leszünk társak.

Egy Nagymama, három viháncoló unokával. Nem – nem, semmi kedvem a gyerekzsivajhoz. Egy élére vasalt, negyvenes, nagyon bizi, öntudatos, fejtetőn feszesen összefogott hajú, harcilidikür hordó. Nem lenne nagy meló, különben is, milyen profán álmai lehetnek: „jaj, csak sikerüljön a keddi meeting!” – nem, köszi, oldja meg nélkülem.

Az utcafronthoz legközelebb eső asztalnál viszont jóképű fiatalember kortyolgatja unottan feketéjét, vár valakit, talán az igazi Feketéjét. Lemondó, üres tekintettel, mered gazdasági napilapjába. A Fekete pedig csak nem jön, nem is hisz benne már senki, hogy megérkezik, csak a rend kedvéért, megszokásból várja, reménytelenül. Inkább fejben átcímkézi az egészet: „Nem várok én senkit. Csak lejöttem, inni egy kávét, hogy ezt a roppant érdekes, a tőzsde átalakulási folyamatáról szóló egész hosszú anyagot, ne az irodában kövessem le.”

Na Ő lesz az. Elég nagy falat, jó kihívás, de így a nyárból feltöltődve, pont ideális első jelölt. Kistestvéreimnek búcsút intve, beköltözök a szíve feletti kis zugba.

- Óh, párdon, nem gondoltam, hogy nem leszek egyedül, a Várakozás vagyok, üdvözlöm!

- A Remény vagyok! - nyújtom én is a kezem, köszöntöm a páratlanul csinos, vörös estéjibe öltözött Várakozást.

Ez aztán a türelmes figura, olyan Várakozást rittyentett magának. Ilyen Várakozással felvértezve, csodálom, hogy a mosdóba ki tud menni, azt megelőző órákig tartó agonizálás nélkül.

Egyébként ez a Vörös Várakozás roppant előzékeny. A hely viszont meglehetősen szűk, itt a Léleköbölben, hát udvariasan felajánlom, hogy „üljenek a fiúk ölébe a lányok”, amit ő készségesen elfogad. Viszonylag hamar „összebarátkoztunk”.

A figuránk is ocsúdni kezd búskomorságából és a tőzsde árfolyamok helyett, a belső folyamatait is lassan –lassan realizálja. Kezdi érezni jótékony hatásomat. Gondolatban felidézi a Feketével töltött Szicíliai nyaralást, koktélokat, mámoros estéket, szenvedélyes éjszakákat…

„ És ha mégis szeret? Csak ma nem tudott eljönni, közbejött valami üzleti tárgyalás és megfelejtkezett a randiról. De ez teljesen érthető is, hiszen az új munkahelyen nehéz lehet azonnal akklimatizálódnia. Ezen felül még szegénykém vállát nyomja a lakásfelújításának minden nyűgös terhe is. Tisztán látszik, hogy szüksége van rám, majd Én segítek neki túlvészelni a nehéz helyzeteket! „

Tehát minden a terv szerint halad, a fazon döntött: küzdeni fog, meg akarja szerezni a Feketét!

A Fekete ma „persze nem jött, mert ilyenek a kék szemű lányok…” de Hősünk, nem adja fel. Én sem adom fel, bejön ez a Vörös Várakozás. Összkomfortos a közeg is, a figura kreatív, nagyon kevés munkám árán, egészen behergeli magát, igazán hiszi, hogy neki összejöhet a Fekete, már-már házasságot remél.

Ki tudja, meddig maradok? A kellemes társaság vendégmarasztaló, és egyébként is, jó páros vagyunk: a Remény és a Várakozás. Akár családot is alapíthatnánk és bebútorozhatnák ebbe a Léleköbölbe. Azt hiszem a fickónak vége, szárnyakat kapott általunk. Elég gyengének tűnik ahhoz, hogy feladja az álmait, és már a Csinibabából dúdol:

„Talán egy perc alatt, talán egy év alatt, sikerül meghódítanom…”