Valahogy helytelenül élünk. Időtlenül – idétlenül a lépcsőházban virágzunk. „Ha ezt vagy azt mondtam volna, ha úgy csináltam volna”- késő, elmúlt. Legközelebb csináld úgy, hogy jobb legyen – mondjuk magunknak, de legközelebb meg lapulunk a nemjóban, a nemvagyokjólban. Sokszor ismerve a receptet, mitől lenne jobb, és sokszor mégis a másik irányba lépve, ha lépve egyáltalán és nem mégis inkább toporogva ott, egy helyben a rosszban. Halogatjuk, majd ha jobban leszek, jobban fogok élni, élni fogok. Fogok-e élni? Lehet, hogy fordítva kellene, ha most jobban élnénk, lehet, jobban lennénk?

Helye van a jónak, akkor is, ha éppen úgy tűnik mégis inkább semmisejó, sőt akkor van csak igazán helye, olyankor kell igazán keresni a helyét. Lépcsőházi képeslapokat nézek egymás után, színesek és édes-savanyúak.

Az elsőről a hároméves kispasi-pajtásom integet, akivel egy randira igyekezve futok össze. Csillogó szemmel tud örülni nekem és mindennek, ami jó – neki jó (még). Mondja, pont olyan színű a fülbevalóm, mint a karkötőm meg a cipőm is olyan - szép. Aztán a Randipasi persze nem mondja ezt. Nem sikerül szépet mondani, (meg okosat se) nekem meg valahogy nem sikerül újból találkozni vele.  Később hív, de már lekéste ezt a vonatot, elindult.

A másik képen összefutsz életed első főnökével. Az elviselhetetlennel, a vérszívóval, aki lelki terror ostorával hajtott géppé, és aki miatt vizihullává változva, se hall-se lát módon menekültél végül el, kiállva az elveid mellett. Megölel, őszintén örül neked. Érzed, hogy eltérő ízűek fejeitekben a pergő emlékképek. „Azóta sem volt olyan kiváló kollégám, mint Te. Bármikor visszavennélek, ha jönnél.”

Késő. Nem mennék, akkor nem mertél elismerni, amikor helye lett volna, amikor igény lett volna rá, most pedig már rég nem vagy abban a pozícióban a szememben, hogy elismerés lenne bármely szavad is. Mosolygok, fordulok, elfutok, ott maradsz, és ott maradsz a dobozban is, ahová elcsomagoltam a számító jellemedből áradó magammal cipelt savanyú utóízt.

Egy halványuló képen csörög a telefonod. Ismeretlen számon, egy ismeretlen hallóó. „Régen volt, ismersz-e még?” A régiség húsz éve elvarrt szálakat piszkál meg bennem. Csak a hangot ismerem, sohasem ismertelek igazán, Te ismerhettél, Te voltál a felnőtt, a mindenek tudója, te voltál A tanár, én pedig csak egy voltam a sok diák közül, aki minden szavadat itta.

- Miért keresel most? Tudok segíteni neked valamit?

- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.

- Ugyan, nekem nem tartozol semmivel, mert én nem haragszom.

- Látom, amit csinálsz most és sajnálom, hogy tévesen ítéltem feletted anno. Kivételeztem arra érdemtelenekkel, téged pedig beraktalak egy olyan skatulyába, ahonnan esélyed sem volt kitörni. Te pedig elfogadtad ezt. Egyszer kérdeztél csak, hogy Neki miért lehet, amit nektek nem, én pedig azt válaszoltam, hogy mert ő tehetséges. Szó nélkül kimentél a teremből.

- Biztos jól ítéltél, egyébként meg szent volt a szavad, gyerek voltam - a tisztelésre nevelt - nem tudtam, hogy ér küzdeni ellened.

- Sajnálom.

- Nem haragszom rád. Nem kellett volna, hogy hívj, de köszönöm, hogy megtetted.

Nem értem hívott, maga miatt tette, feloldozásért. Megkapta szóban, de mit lehet húsz év távlatából feloldozni? Ja, semmi baj, meg nem is haragszom, kedves mosolygás a hangomban, csak hogy könnyebb legyen neki. Nekem nem lett könnyebb a hívásától, az lett volna könnyebb, ha nem ültet a pálya szélére igazságtalanul éveken át.

Csendesítettem a bűntudatát, de teljesen el nem hallgattathatom. Az éveken át tartó szisztematikus gonoszságot nem lehet meg nem történtté tenni egy sajnálommal. Most is csak otthagyom a lelkiismeretével, a saját szánalmas kis vergődésével, és „kimegyek a teremből”.  Nem akarom magammal vinni, de hozzám tartozik, bennem él mindig az üzenete, nem a mostani, hanem az a régi.

És van még a klasszik ex-páros lap, akivel pont egy jó pillanatodban futsz össze az utcán, a régi nagynak hitt Ő pedig, kicsinyesen faggat.

- Szia, de jól nézel ki, mi újság?

- Helló, köszönöm, azt hiszem, rendben vannak a dolgok.

- Boldognak tűnsz…

- Az vagyok. És te?

- Én nem. Sajnálom, hogy elengedtelek. Tudtam akkor is, hogy hülyeséget csinálok, de nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog.

- Akkor én is nagyon sajnáltam, de már nincs jelentősége. Ne bánkódj ezen.

 Hát ilyenek a lépcsőházaink, ahol akár évekig toporgunk. Leláncolva, feloldozást várva. Ki a fenétől? Kicsit homályosak a felvételek, meg ugye régiek is. Jobb lenne ma már a technikai emancipációval tartani a lépést és valami nagy ablakos, jó ki (és be)látású helyiségben fotózni inkább. Az elkésett, elsajnált, búval itatott elmosódások helyett a témák is lehetnének helyénvalóak: képek az Ott és Akkor Jól kimondott szavainkról, mert ideje van a szavaknak.

 Kép: Sulcy photo-film http://www.facebook.com/SulcyPhoto