Futás az aluljáróban. Fel a lépcsőn, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, fent vagyok. Ellenőrök, csak semmi pánik eliszkolok mellettük, úgyis rajtam van a láthatatlanná tevő napszemüm. Náluk meg a dekódere, úgy látszik: „Jegyeket, bérleteket”. Rendben, mindjárt meglesz, ide tettem valahová, itt kell lennie - szabadkozok, a táskában történő percekig tartó ásatásaim alatt. Szájfény, szemüvegtok, egy könyv az irodalom oltárán, egy könyv a tudomány oltárán, - lehet, hogy a táskám mégsem a megfelelő szentély nekik? – fogkefe, usb kábel, fésű, névjegykártya tartó, rágó, színes papír, telefon, pirított gesztenye még karácsonyról, csokis papír, zsebkendő, füles, pendrájv, parfüm, a fél éve keresett fülbevalóm egyik fele, csoki nyuszi, madzag. Előkerül a jegy. Óriási megkönnyebbülés, így nem derül fény a fáraók kincseire, a toronyórámra lánccal és a guminudlira. Rejtőzködési helyüknek nem biztos, hogy ezt a táskát jelölném meg, de az ásatási előrejelzések alapján bármi megtörténhet. Felszínre hozott ereklyémet hősiesen dörgölöm az előzékeny jegyellenőr orra alá. Nem mondanám örömét kicsattanónak, ezt viszont pont ellensúlyozza az én boldogságom, hiszen végre tovaszáguldhatok a buszpályaudvarra. Kérem is a jegyem a következő járatra, mire kezembe nyomnak egyet 9 órára, de hiszen még csak hajnali 7 óra 46 perc van, úgy emlékszem van járat 8 óra körül is - nézek kérdően a pultban ücsörgő hölgyre. Igen, körülbelül 1 perce indult, 9 órakor megy a következő.

Az átbulizott éjszaka utáni másnap reggel minden nyűgje hirtelen nyakamba szakad. Álmos vagyok, koszosnak, fáradtnak, kimerültnek és felváltva megint álmosnak, koszosnak… érzem magam.

Kitartás, hamarosan otthon leszek - biztatom magam, és elindulok felfelé a váróterembe. A mozgólépcső előtt egy bácsi bénázik, mert mikor is bénázhatna máskor - de már el is hessegetem ezt a gondolatot, és helyre a bűnbánat fekete fátyla telepszik, a bácsi kezében ugyanis fehér pálcát veszek észre. Előbbi gondolati gorombáskodásomat kompenzálandó odaállok a bácsi mellé, karon ragadom és felajánlom szolgálataimat a lépcsőn történő feljutás erejéig. A bácsi rám mosolyog, elindulunk felfelé, majd meredten bámulni kezdi a mellkasom. Kis zavartság után, tudatosítom magamban, hogy persze a bácsi nem érzékeli, hogy éppen merre fordul a feje, tekintete. Fent is vagyunk, illedelmesen elköszönök, jó utat kívánok. Még egy pillanatig követem a szememmel. Hé, a pálca vége egészen olyan, mint egy partvisnyél. Az egy partvisnyél. Éljen Terézanyu!

Szemem alatti táskák, ha lehet még két centit lejjebb ereszkednek arcomon a kiábrándultságtól. Meggyötörtségem talán már nem is fokozható. Letelepszem egy padra, a közeljövőre vonatkozó terveimet vázolva: egy órát szórakoztathatom magam, előkeresem táskámból az olvasnivalót, habár a betűk közötti különbségek felfedezése némi kínlódás árán megy csak. Sebaj, mindennel megküzdök, minden a lehető legnagyobb rendben van, ennél sokkal rosszabbul is lehetnék, egy erőltetett mosolyt is arcomra préselek, nyitott vagyok. Egész jól sikerül. Pár perc múlva egy pisi szagú fiatalember huppan mellém, miközben megközelítőleg huszonhat teljesen üres pad van még a teremben. Helló Édes – köszön infantilis mosollyal arcán. Szétnézek, abban bízva, hogy esetleg valaki más nyerte el az Édes címkét. Nem, több kilométeres körzetben egyedül vagyok. Nem hiszem el, hogy még ezt is ma, és most, mikor én annyira nagyon álmos, és fáradt és kimerült… Meg különben is fáj a fejem és a pocim is, és egyáltalán.

Összeszedem magam, helyet változtatok, véletlenül sem mosolygok és nagyon negatívnak, és zárkózottnak igyekszem látszani. Nem kell nagyon igyekezni.

Már csak tíz perc és indulhatok haza, de ekkor már idegesen toporgok a buszt várva. Mikor kedvenc Padlizsán Lila Hangom a Hangosból tájékoztat az induló járatokról a Kunbaracs –Párizs intervallumban, végül pedig elárulja, hogy forgalmi okok miatt a hármas vágányra érkező járat késik. Agyamban ízlelgetem a hallottakat. Kéésiik. Hogyan késhet egy busz az induló állomásról? Miért nem jön helyette másik? Mélységesen együtt érzek az utasokkal, akik ott várnak a peron mellett toporogva. A gondolatimból, egy heves, a busztársaság vezetőjének édesanyját emlegető ordibálás zökkent ki. Majd felpillantok és realizálom, hogy én is a hármas vágánynál várakozom a forgalmi okos buszra. 

Úgyis haza fogok jutni, bármi lesz is, csak semmi pánik. Jönni fog a busz! Jövőbe látó képességeim igazolódni látszanak, igaz, hogy csak 40 perc múlva, de megérkezett a hőn áhított Sárga Barátunk. Tiszteletére laza tülekedés támad, de hamar megússzuk egy nyolc napon túl gyógyuló ridikül archoz csapódással, illetve könyök gyomorba helyezéssel.

Végre fent vagyok! A sofőr összeráncolt szemöldökkel fürkészi a jegyemet. Ekkor már meglehetősen felhevült idegállapotban vagyok. És nem csak én ugye. 

Na mi nem jó? Mit fogsz kitalálni? A szokásos kinti-benti érvénytelen - vásároljon új jegyet- mókát nem játszod el velem Öreg! És már le is pörgettem fejemben a jelenetet, melyben előadja a kínját, majd randi táskámmal orron csűröm, egy kungfu mozdulattal leterítem a földre, a mögöttem álló srác pedig kihajítja az elernyedt testet. Csak nem olyan bonyolult egy buszt hazavezetni.

Közli, hogy minden rendben, és eltépi a jegyet. Mákja van!

Mikor leülök, már zakatol a fejem, és a gyomrom sincs teljesen rendben. Biztos a nagy izgalmak. Kényelembe helyezem magam, előveszem a könyvem, és lazulok. A késes gyilkos épp belopózik az egyiptomi ház udvarán, fel az erkélyre, ahol a lány alszik és Tuc-Tucc-Tucc-Tucctucccc. Jobbról közelít Zenebubus egyre dübörgő ricsajjal. Finoman felhívom a figyelmét arra, hogy nagyra értékelem kifinomult zenei ízlését. Azonban mivel ez egy közösségi járat, így nyomatékosan megkérem, hogy halkuljon le a dübörgésével, elég csak annyira, hogy füleséből a saját szórakoztatása biztosítva legyen, mi köszönjük, elleszünk valahogy zenés –táncos mulatság nélkül is. Sikerült mindezt teljesen higgadtan vázolnom neki, viszont a tekintetemért nem vállalom a felelősséget.

Elcsitulnak a zajok, Zenebubus érzelmi kitörései is alábbhagynak, a késes gyilkos rendületlenül mászik az erkélyre, én meg mintha émelyegnék kicsit. Hűha egyre jobban. Szédülök. Biztos az idegeskedéstől. Vagy a kialvatlanságtól, lehet, hogy mégis inkább az éjszakai borozástól, vagy egyszerűen a szokásos utazásos betegség, mert végig lehajtott fejjel ültem a könyvbe meredve,  vagy csak, mert nem reggeliztem? Dr. Hauszt meghazudtoló leleményességgel veszem sorba hányingerem lehetséges okait. Az okozati összefüggésekbe nem merek belegondolni, elég legyen annyi, hogy nincs nálam semmiféle zacskó. Ajjaj beszív – kifúj. Semmi pánik, csak nem fogok kis rókákat a világra hozni egy tömegközlekedési eszközön, az milyen égő lenne. A késes gyilkost bevágom a táskába. Minden erőmmel koncentrálok a fülesemből szóló lágy zenére. Kintről persze biztos azt gondolják, hogy felvételről mondja valaki, hogy „Beszív-Kifúj!”, nem is értem egyébként miért nincs ilyen felvételem. Számolom a megállókat, mindjárt leszállhatok és a friss levegőn annyira jól leszek. Már csak két megálló, már csak egy. Megnyomom a leszállásjelző gombot, odaállok az ajtóba, várom Szezámot. Majd a lágy tavaszi napsütésben ellibbenünk Sárga Barátommal, a sofőr irányításával az otthonomhoz legközelebb eső buszmegálló előtt.

A kérdésedre pedig, igen a válasz!