Minden a bejáratnál kezdődött, minthogy általában a dolgok az elején kezdődnek. De már az sem volt szokványos, hiszen még sosem autóztam be a Szigetre. Hát idén megtört a jég - ha stílusos akarok lenni, a Duna jege- és autóval közelítettük meg az élővilág eme csodás képződményét.

Megérkezésünkkor váratlanul egy újságíró jegy tekeredett a karomra, gondoltam ezzel ismerte el a világ eddigi tevékenységemet, de barátnőm hamar felvilágosított, hogy maximum a Sztárom a párom című filmből ismert Kutyák és lovak c. újság kamu írója lehetek. 

Ettől kissé sértődötten, balra fordultam, ízlelgetve a képet, hogy milyen cuki taknyos kis allergiás lovas póló közvetítő lennék, és nii, egy gyerekkori Marcim.

Egymás nevének üvöltése következett a köztünk tátongó egy méteres szakadék, de talán inkább az egymás nélkül eltöltött három év áthidalásaként.

Jobbról, pedig a „Kérem, jobbra hajtsanak –Lány” üdvözölt és fogta könyörgőre a dolgot, miszerint be kellene vinnünk ezt a két elveszett külföldi állampolgárt a party területére. Ugyanis az adott kapun, nem lehetett csak autóval forgalomni, de hát nekik mégiscsak ott kellene bejutniuk, és mégiscsak gyalog voltak. Szabályok a világban ugye. És a szabályok betartásáért felelős, ám azok áthágására leginkább nyitott emberek. Ennek a két mondatnak mindenki fektessen külön fejezetet az életében, én most itt csak jelzés szinten érintem, mert elmenni mellette vétek lenne, akár gyalog, akár autóval, akár máshogy hág át az ember. Szóval már bent is ült a mi két – utóbb kiderült – olaszunk a kocsiban. Akiknek szigetes létem mellékszereplői státusza talán csak arra kívánt emlékeztetni, hogy ismét mi voltunk azok a pancserek, akiknek a nyakába varrták a világ problémáinak megoldását. Ebből a felismerésből csak az adott némi vigasztalást, hogy az ilyen világmegmentő projektek javában nem vagyok egyedül, hisz leggyakrabban velem tart a Kutyák és lovak cinikus főszerkesztőjeJ.  

A „dabasiak mindenhol ott vannak” mottónk jegyében leparkoltunk két dabasi ismerős autója közé. Tényleg mindenhol ott vannak, és ez nem vicc.

Ezennel elindult a megfigyelőkém persze ezzel párhuzamosan belevetettük magunkat a buliba is, mert ezt a két tevékenységet remek szimbiózisban tudom működtetni.

Mindenhol színek, formák, illatok, emberek, hömpölygés, de ezt nem részletezném, sokan leírták már, sokan kipróbálták, egy csoda.

És nehéz is csokorba szedni a mennyi mindent, de az első este legnagyobb alakításáért járó oscar díjamat talán a pisilős fiúnak ajánlom. Beálltunk a barátnőm leleményességének köszönhetően megtalált „Einstand WC”-nek keresztelt mosdó sorába. Melynek neve a női nem WC foglaló remek képességeit hívatott hangsúlyozni. Belül egy kis fülkét tartalmaz, meg két-három piszoárt, az előtte kígyózó sor pedig, felváltva lányokat és fiúkat. Valamint lényeges tulajdonsága még, hogy a fent említett koedukációs eljárás miatt kevesen olyan bátrak, hogy… ezért itt a legkisebb a sor. Kivártuk, már csak egy fiú ácsorgott előttünk, aki egy mágikus pillanatban hátrafordult és előre tessékelt minket. Mi persze jól nevelt lányokként értékeltük eme úriemberi gesztust, majd heves tiltakozásba kezdtünk, és tájékoztattuk a fiút, hogy mégiscsak pancserség lenne részéről 10 percet sorban ácsorogni, majd előreengedni bárkit is - menjen csak. De nem, ő ragaszkodott a mi pisilési elsőbbségi jogunkhoz, aminek okát mi nagy erőkkel próbáltunk megfejteni. Végül durcásan hátrafordult és elárulta, hogy ő nem fog tudni úgy …, hogy két lány áll az ajtóban. Áhá, mi sajnos ekkor kicsit megfulladtunk a röhögéstől, de szemérmesen felajánlottuk, hogy el fogunk fordulni, de a fiú valami tudatra hivatkozva, és arra, hogy ekkora kihívás neki nem kell, ragaszkodott hozzá, hogy mi kerüljünk elé a sorban. De ekkor már annyira elment az idő, hogy a barátai visszajöttek érte, és ő kénytelen volt nekik is elmesélni a történetét, sőt minden fiúnak, aki kicsivel bátrabb volt, és nem zavarta volna, hogy két lány áll az ajtóban, ezért szemrehányóan kérdezte tőle, hogy Te gyerek miért is nem halad a sor és használod a piszoárt?! Szóval minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a szigeten WC-re menni is vicces.

Nagyon éjszaka jött el a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy a kocsiból kiköltöztetem a cuccaimat a sátorba, nagytáska, hálózsák, kistáska, megminden. Így vonulva végig a partizánkodók tengerén megszólított egy ismeretlen lány, a következő kérdést nekem szegezve, hangjában végtelen együttérzéssel: „Szakítottatok?”. Értetlen csodálkozásomat látva a lány párja reagált: „Neeem, most költözik át az új pasihoz!”.

Csodaszép jelenetet láthattuk a nők fogékonysága a melodrámára című örökzöldből, majd a pasik örökkön pozitív világszemléletéről. Abba bele se gondoljunk, vajon mit jelentett az „újdonság öröme” a fiú fogalomkörében jelen szituációban.

Az egyetlen fájó pont számomra a sátorozás, na meg az oldalam, amit kivételesen nem a kíváncsiság fúrt ki, hanem a sátorunk alatt emelkedő domb.

És amit minden évben elkonzerválnék, hazahoznék, beépítenék, terjesztenék, fejlesztenék az az idén is a nyitottság volt.

Olyan jó lenne átemelni minden napra. A zenénél sokkal nagyobb dolog a szigeten ez a felszabadult, laza, humoros lét, amit ha tudnánk fele ilyen szinten hozni a szigeten és az üveghegyen is túl, mesébe illően élhetőbb közegünk lenne. Persze lehet, hogy ez csak az én mesém. De imádom, hogy találkozni lehet a Napóleonnak öltözött francia fiúval. Hogy, mikor kikérem a kajámat az egyik bódénál, és az eladó halk szájmozgatását nem értettem kristálytisztán és kontráztam, hogy „Mi volt a kérdés?” az a válasz jött, hogy „az hogy hogy vagy!”. Milyen jó lenne, ha egy szimpla hétfő reggel sem az jönne válaszul, hogy „mustárral vagy majonézzel kéred?”.

Hogy mikor 80 ezer ember remegve várja az r.e.m koncertet és a fiú megkérdezi, hogy bocsi csajok nem tudjátok mikor lesz r.e.m?. Egyúttal elnyerve ezzel a sziget leggázabb csajózós dumája címet. Majd Rózsa barátnőm ugyanilyen pofátlanul, de teljes meggyőződéssel merje mondani, hogy hát holnap.

Milyen jó lenne, ha egy hétköznapi vásárláskor a sorban mögöttem álló fiú bármikor meg merné kérdezni, hogy neked mi az a színes a táskádon.

Ha én magam nem csak itt mernék érdeklődni a bolti eladótól, hogy jól van- e, mert fáradtnak látszik. Jó lenne, ha nem csak itt lennék ilyen nyitott és szociálisan érzékeny a világ problémáira. Persze, néha már egész jól megy ez sokaknak, de szerintem nagyon kellenek az ilyen jófejségre-figyelem felhívó pontok.

Szóval ér mondani, hogy micsoda gáz a sziget, a média hozhatja erre a legalja, leggázabb képeket, de nekem meggyőződésem hogy sokan, sokat tanulunk ott. 

Kép: Somay Márk