Hosszú volt a nap, picit meg voltam borulva, de az ablakon kinézve örömmel nyugtáztam, hogy nem borult az ég, így bicóval indultam az aktuális erőnléti edzésre. A nyári estéhez, és a tervezett mozgáshoz is inkább illett stílusában a bicaj, és különben sem tudtam volna a szemembe nézni, ha az autót választom.

Egy idő után már gyanúsak voltak a hatalmas fekete felhők, de akkor már késő volt visszafordulni. Az edzés végeztével természetesen égszakadás-földindulás vette kezdetét, meg nekem a hazafelé vezető 8 kilométeres utam. Védőfelszerelés pedig egy szál se, no meg váltóruha se, csak én és a bicó.

Cirka az út felénél már a pokolba kívántam az egész edzést. Agonizáltam, hogy miért nem bírok otthon TV-t nézni, mint minden rendes nyárspolgár?! Legalább kocsival jöttem volna, de nem, nekem kellett az extra kihívás. Most megkaptam: a végig szakadó eső beillik a nehezített pálya kategóriába.

A bugyimig vizes voltam ekkor már, a nadrágom szára elnehezedett, folyton beleért a láncba, a hajamból patakokban folyt a hátamon végig és persze a hátizsákban lévő holmik állapota is aggasztott már, meg egy kilátásba helyezett tüdőgyulladásé is.

Dühöngök. Nem hiszem el, hogy ilyen ostoba, felelőtlen voltam, sosem szoktam az lenni, egy-egy kivételes alkalmat leszámítva.

Tizenhat évesen a világvégén nyári táboroztunk és egy országos civil szervezet marketing-kommunikációs stratégiájának kidolgozásban vettünk részt, amolyan „nyári egyetem” volt ez. Most így leírva, kicsit elbizonytalanodtam, hogy vajon minden normális tizenhat éves ilyesmiket csinál-e. Akkor ez a kérdés nem merült fel bennem, ez volt a teljesen normális, magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen: nekem ezt csinálni kell!

Kicsit persze már akkor is kultúr-sznobságnak hangzott és talán egy adag felnőttködős komolykodás is volt benne. Annál inkább tetszett, és annál inkább biztos voltam benne, hogy a láblógatós, napon érlelődős nyári szüneteknél sokkal több értelme van a közösségi gondolkodásnak.

Egyik nap a két okoskodós foglalkozás közti szünetben a csodálatos öbölablakban időztünk barátnőmmel, mikor leszakadt az ég. Figyeltük, ahogy a hegyvidéki falucska meredek utcáin sebesen patakzott le a víz. Síkságon élő gyerekként ámulatba ejtő erőnek tűnt, ahogy a „magashegyről folyt a víz”. A hangulatot is eléggé elmosta, szinte mindenki kezdett melankolikusba válltani. Valahogy a nyári tábornak nem az a tipikus idilli kiegészítője a szürke, borult égbolt.

Valaki halkan elkezdte dúdolni az „It’s a raining man” kezdetű dalt, mire barátnőmmel összekacsintottunk, és egyszerre villant be az ötlet: muszáj végigszaladnunk az utcán hömpölygő víztömeg mellett mezítláb. Ablakon kiugrás és futás. Szabadsááág.

Először csak a kis elfolyások mentén bátortalanul, majd mikor már csurom vizesek voltunk és minden mindegy volt, térdig elsüllyedve gázoltunk át rajtuk. Mint az öt éves gyerekek a strandon, úgy ugráltunk a pocsolyákban. Kitárt karokkal pörögtünk a falu főutcájának közepén. Ekkorra már másokat is megfertőzött a muszáj esőben táncolni kórság, kivéve a szeretett fiút, ő ennél mindig is megfontoltabb volt. Kénytelen voltam befutni érte a szállásra.

-       Jaaj, engem össze ne vizezz! – kiabálta, de már bújtam is oda hozzá csuromvizesen– csak azért is, hogy aztán Ő is kint ugráljon velem a tócsákban.

A lenyugvó nap fényénél még pont elcsíptük a szivárványt. Szerintem a kincset is megtaláltuk. Este persze nem győztük nyomatni a forró teát (és a pálinkát).

Az emlékét felidézve fülemig ér a vigyorgás. Hiszen most is pont olyan nyár van, ugyanúgy esik. Talán egy adag gyerekeskedés is van ebben, de a bicót tekerve pont ugyanolyan felszabadult lehet ez a pillanat is, ha megengedem magamnak. És miért ne engedném?!