Első ránézésre nem mondanám magam kifejezetten különlegesnek. Értékem sem tartozik a megfizethetetlen kategóriába. Mégis azt hiszem, hogy szép karriert futottam be.

1947-ben az olaszországi Carrából márványtömbként indult a pályafutásom. Először Párizsba szállítottak, ahol több hónapos fúrás-faragás következtében kisebb darabjaim egy ékszerműveshez kerültek. A francia egy hosszúkás, csepp alakú ezüst keretbe pattintott, majd csiszolás után egy fekete szegéllyel alakította ki végleges formám. Kis kereskedésében áruba bocsájtott és egy David nevű amerikai katona váltott meg feleségének.

1960 tavaszán már Kanadában lógtam a világszép hölgy, Kate fülében. Fekete, zárt nyakú estélyit és tűsarkút viselt. Meg persze engem. A porcelánfehér bőréhez, vörös rúzsához tökéletesen passzoltam. Minden szem rám szegeződött, mikor belépett a bálterembe csak úgy csillogtunk – mindketten, mint azokban a bizonyos filmekben szokás. Kate kiváltképp a szerelemtől, én pedig a megtiszteltetéstől. Egy fülbevalónak talán ez a legszebb küldetése, mikor egy gyönyörű, fiatal, szerelmes nő fülében tündökölhet. Ekkor már azt gondolták, a szovjetekkel való hidegháborúnak vége. Végre béke honol majd a nemzeten. Nem így lett.

1961 áprilisában David részt vett a kubai Disznó-öbölbéli partraszállásban, amit Fidel Castro  forradalmi kormányának megdöntésére szerveztek. Az akció három nap alatt kudarcot vallott. Kate remegve várta a híreket, de Davidről nem tudott meg semmit. Októberre az USA blokád alá vonja Kubát, de még mindig semmi hír a hőn szeretett férfiről. Elkezdődtek a véget nem érő, idegtépő találgatások: lehet, hogy megsérült, lehet, hogy fogságba esett, lehet, hogy kínozzák, lehet, hogy valahol alamizsnáért, rabszolgaként dolgozik, de él. Viszont minden egyes ilyen gondolatkőr lezárásaként Kate a Kaszást látta integetni.

1965-re teljesen belefáradt a visszaintegetésbe. A tipródás tíz év ráncait tette az arcára. A bálokat én, a magam részéről már elfelejthettem. Évek óta az arany ékszeres dobozban tengődtem. Amikor nagyritkán felnyílt a fedél, és Kate a fülébe helyezett, a fekete ruhák mindig stimmeltek, de a valódi tündöklés híján csak a könnyek csillogtak szemeiben. Rendre gyorsan vissza is zárt. Azt kívántam, bárcsak egyszer minden fájdalmát bezárná ide, és hozzá újra beköltözne a boldogság.

Úgy tűnt elég erősen kívántam, mert pár hónap múlva ismét bál hangjai töltötték meg a rideg falakat. Új élet nyitánya volt ez, az ékszeres doboz is egyre gyakrabban nyílt, mígnem egy decens kis fekete kosztümhöz végül engem választott, no és a vörös rúzst. Ekkor már biztos voltam a dolgomban, újra hódítani kell. Minden a terv szerint haladt, az új pasi fülig beleszeretett Kate szomorú tekintetébe, és életcélul tűzte ki, habár csak tudat alatt, hogy megmenti őt. Első lépésként persze elvette feleségül.

Aztán Kate egy kommersz gyöngyre cserélt. Talán olyasmikre emlékeztettem, amikre egy friss házasságban élőnek nem illik emlékezni, egy másik férfi iránti múlni nem akaró szerelemre. Maradt hát az ékszeres doboz melege, Kanadában amúgy is folyton hűvös van, az én Itáliámhoz képest mindenképp.

Egy ilyen hűvös napon Kate és az új szív-és fülbevalótipró a tornácon ücsörgött, amikor egy meggyötört, de napbarnított figura futott fel a lépcsőn és kapta karjaiba szerelmét. Kate kézzel-lábbal tiltakozott, mígnem találkozott a tekintetük és Davidet vélte felfedezni ölelőjében. Valóban David volt az, aki megannyi hányadtatás, fogság után, de szerelmében törve nem, tért vissza korábbi életébe. Felesége rémálmai közül szinte mindent megélt a Kaszás kivételével, bár a Kaszást kevesen „élik meg”. A lényeg, hogy nem integetett neki, és az árnyéka is elmaradt.

Kate választás előtt állt, de nem volt kérdés, hogy ismét a szemeiben tündöklő mosolyt választja, és én reneszánszomat élhetem.

Nem volt mese, a fülbevalótipró mehetett a levesbe. Oké, sajnálom én, de lássuk be, ez nem az ő hepiendje volt.

Kate és David ettől kezdve minden pillanatot ajándékként élt meg. Falták a boldogságot: bálok, mulatságok, kirándulások, utazások váltották egymást. Olyan élményeket élhettek át, amit nagyon kevesen. Valóban értékelték az élet minden pillanatát, hiszen nem sokaknak adatik meg, hogy újjászületnek a régi életükben. Kate az újjászületés jegyében a fekete ruhákat egyre több alaklommal fehérekre cserélte, amiknek szintén remek kiegészítőjük voltam.

Egyik utazásuk során Magyarországra látogattak, amikor már szabad volt az „Á”. Kate magyar származású ugyanis. A politika és a szerelem, egy jobb élet vágya sodorta őt messze családjától, gyökereitől. Visszatérve hozta ugyan az erős akcentust, a nagyvilági szellemiséget testvéreinek gyermekei, unokái nemes egyszerűséggel és magyarsággal mégis csak „Kató néninek” szólították. Gyorsan rá is ébredt, hogy ez az a hely, ahová nem törnek be eszmék, trendek olyan hirtelen, a Vágási Feri a Szomszédokba’ még épphogy csak „beszállt az internetbe”.

Arra is rájött, hogy gyönyörű élete ellenére, a mosolygós szemek mellett is megjelennek a szarkalábak, és mindenféle szépítéssel együtt bizony ő tényleg kiérdemelte a „néni” titulust. Fura volt látni húgát kendős anyókaként, míg ő maga még most is a legújabb divat szerinti chanel kosztümjében járt. El kellett ismerje, hogy felette is eljárt az idő. Ennek ellenére remekül szórakozott „itthon”. Megismerkedett fiatalabb rokonaival, azok barátival. Jó érzés volt látnia, hogy milyen érdekes emberek élnek itt, nagyszerű volt hozzájuk tartozónak érezni magát. Most igazán lokálpatrióta volt. Sosem érzett még ilyet. Sosem érezte ennyire a kötődést. Az is boldoggá tette, hogy most már szerettei is egy szabad országban élhetnek.

Elrepült az a nyár is, újra Kanadában töltötték a napjaikat, de benne annyi minden megváltozott. A tárgyak jelentősége eltörpült, így egyre kevesebb ékszert viselt. Az én sorsom is megpecsételődni látszott. Amikor már teljesen lemondtam a hajdani ragyogásról, egy napon kivett rejtekhelyemről és több másik holmival együtt postára adott. Csomagban utaztam át az óceánon, aztán a régi kontinensen, míg végül én is megérkeztem ebbe a pici országba, Kate hazájába, ahol gondos utasításai mentén kerültem új helyemre. Kísérő levelében megemlítette, mennyi nagyszerű pillanatot éltünk át együtt, de most már úgy érzi, másnál tündökölnék igazán. Egészen megkedvelte unokahúgának egyik cserfes, minden történetre kíváncsi barátnőjét, így hát célirányosan neki ajánlott engem.

Május van, verőfényes napsütés is lehetne, de nincs. Ő egy kávéház teraszán dolgozik laptopján, elegáns fekete nadrágkosztüm, konzervatív fekete garbó, hatalmas fehér-fekete márványfülbevaló– ez vagyok én-, porcelánfehér arc, munkába merült szigorú tekintet. Ma valahogy nem mosolyog.

Kicsit hasonlít Katre, ő is rengeteg fekete ruhát hord, csak még nem tudja, amit Kate már igen, a tündöklésről és a csodákról. Persze a történetnek nincs még vége.