A barátid szemébe nézni mikor nagyon mélyen vagy igenis nehéz. Egy idegenen laza nemtörődömséggel átnézel, gondolván mit tudsz te erről. Mit tudsz te arról, hogy embert kell nevelnem a két éves lányomból, hogy kifulladásig dolgoznom kell, hogy költözök, és arról, hogy mindeközben megszakadt a szívem?! Annyi mindent megtettem, hogy valóban egy család legyünk mi hárman. Erőmön felül próbáltam leküzdeni, mindent, amit én szerettem volna, mindent, ami nekem volt fontos és feláldozni, hogy a gyereknek és az apjának jó legyen. Valahol útközben úgy látszik, saját magamat áldoztam fel. Egy kopott fénykép lehetek hajdani önmagamról, elsárgult, meggyűrt és tartalom nélküli.” Hé, paraszt! Melyik út megyen itt haza magamba?”ordítanám, ha Toldi lennék, de csak egy eltévedt, önfejű, sajnálatra méltó fiatal nő vagyok, akinek úgy tűnik, kettétört az élete.

Néha úgy érzem, hogy mindennel meg tudok küzdeni, hogy minden szembejövő probléma csak egy következő lépcsőfok, amit simán meg tudok ugrani.

Aztán jön a családom a szánakozó tekintetükkel és az idejemúlt konvencióikkal, és minden addigi elképzelésem kútba fullad. Jönnek a napi bölcsességek is, „majd mi segítünk”, vagy „az elvált nők élete borzasztó, kétszer is gondold meg”, „gondolj a lányodra”. Ilyenkor mégis mit hisznek, azt gondolják én önállóan nem ugyanezeket pörgettem ezerszer-százezerszer fejben, hogy mi lesz a gyerekkel, mi lesz velem, hogy nevelem fel egyedül, és közben pedig annyira jó lenne, ha valaki, bárki hinne benne, hogy igenis képes vagyok rá, hogy meg tudom csinálni egyedül is. Talán a legjobb lenne, ha én hinném ezt, megingathatatlanul, de ez nincs így.

A világon semmi sem megingathatatlan.  Hónapokig azt hittem semmit nem szeretnék jobban, mint külön élni a férjemtől, akivel már csak martuk egymást. Most azonban, mikor aláírtam az új lakásom bérleti szerződését, ez az egész annyira valóságos lett, hirtelen arcon csapott a hiánya. Beleremegtem. Nekem kell az a pasi, aki a Földön mindenkinél jobban ismer, akivel a réten futkároztunk, aki érti a csillagokat, és aki engem is mindig megért. Helyesbítek, aki engem is megértett. Az a kurva múlt idő. Fel kell ébrednem, ez a pasi ma már nem létezik, és az a nő sem, aki vele futott a réten. A hiányuk bénító.

Meg kell keresnem a régi énemet. Vissza kell görgetnem az idő pamutfonalát oda, mikor még nem ismertem ezt a pasit, aki tönkretett mindent, és aki ugyanakkor annyi mindent épített bennem.

Előtte volt a Bogárszemű Királyfi, aki annyi bókkal bírt elárasztani, hogy az volt az érzésem, megfulladok tőlük. Hogy érezhettem ilyen butaságot? Egyébként is bókokba fulladni milyen szép örökérvényűség. Ezt akarom, ez kell nekem ma: férjet, válást, gyereket feledni és bókok közt lebegni.

Bogárszeműnek pont kapóra jön a hívásom, neki is van egy híre, ő is találkozni akar. Még ma este össze is hozzuk a randit. Izgatottan várom. Vajon még mindig izzik köztünk a levegő? Vajon még mindig engem tart a világ legelragadóbb nőjének? Vajon még mindig bele lehet felejtkezni a tekintetébe? Még mindig…

Már jön is. Nyakába ugrom, szorosan ölel. Minden a régi. Boldog vagyok. A fülembe búg valamit. „Tegnap megszületett a lányom, nagyon boldog vagyok.”

Én is – hazudom, és remegve landolok, vissza a jelenbe. Apuka lett. Nem az én babám apukája. Messze-messze kerültünk egymástól. Haza akarok menni, nem akarok vele örülni. Senkivel nem akarok örülni, mikor csak nekem ilyen nyomorúságos a sorsom, és ne gyere most az éhező afrikai gyerekekkel.

Persze koccintok vele a lánya egészségére, magamról gondosan egy szót sem mesélek, hiszen velem minden a legnagyobb rendben, ámítom. Majd másik találkozóra hivatkozva elsietek.

 Ez a vonat is elfutott. Valójában sosem akartam vele utazni, de most jó lett volna, ha messze repít. Hát itt hagyott a peronon, nyomorúságomban a piszok nehéz cipelnivalóimmal.

Minden erőmet összeszedem, és ha kell, fog szorítva, de találkozni fogok a barátaimmal. Még nekik sem tudok megfelelni, hetek óta folyton lerázom őket is. Most már nem menekülhetek, a szemükbe kell néznem. Felelősséggel tartozom feléjük is. Mosolyogva akarnak látni, boldognak, kiegyensúlyozottnak. Majd biztos kitalálnak nekem valami szuper programot, hogy jól érezzem magam, de nekem semmi kedvem jól érezni magam. Muszáj végigcsinálnom, a szemükbe kell néznem, mosolyogni, és megpróbálni jól érezni magam!

A szemükbe nézek, a nagy elhatározásaimmal, majd zokogni kezdek.

Mit mondhatnék? Hiszen úgyis mindent tudnak!