Na nem voltam ám mindig ilyen piszok menő: a passzív szókincsben volt ez a lóca szó elásva aktívan. Kisgyerekként az autentikus népi életformát megidéző történetek kapcsán halottam talán, de elfelejtődött, hisz annyi más, korszerű, rém fontos és roppant hasznos kifejezés fészkelt a helyére hatékonyan.

Mígnem fagyival a kezünkben nekiveselkedtünk egy forgalmas órán az egyik bevásárlóközpontunknak. Kirakatot böngészve, a hömpölygő tömegben körömcipőben úszva veti oda a barátnőm, mintegy mellékesen, hátsó zsebből előrántott tájszólással: „jó ez a pláza, csak kevés itt a lóca!”.

Hamar kiderült, hogy ő sem volt mindig ilyen piszokmenő lócázó. Egy korábbi plázázós délutánján hangos gyerekzsivaj ölelte át és ejtette rabul pár órára. Egy határ menti kisiskola kisdiákjait hozta a kreatív tanárnő osztály kirándulni a plázába. Barátnőm persze szóba elegyedett az elveszettnek tűnt siserehaddal, így derült fény sok más egyéb bölcsesség mellett, arra is, hogy jó ez a pláza, csak kevés itt a lóca.

Tényleg kevés. Kevés az olyan kapcsolódási pont, ahol valóban meglátogatjuk, meglátjuk a másikat. Nagy rohanásaink, fontos szavaink ismételgetése közben nem mindig marad idő leülni a másik mellé. Figyelni rá igazán. Konzerv kapcsolataink, konzerv csalódásokat hoznak, amit állva fogyasztunk, aztán újramelegített mirelit szívünket hamar valaki másnak csomagoljuk elvitelre, nehogy egy perc is kárba vesszen. Hiszen az idő pénz. Itt nagy főhajtás, és mégis egy perc néma csend.

Valahol a 24 órás munkanapok sorában elfogyott az emberek vágya, igénye, hogy bárkivel is közeli kapcsolatba kerüljenek. Reszketünk bármiféle érzelmi megnyilvánulástól: adni is képtelennek látszunk és fogadni is megterhelőnek tűnik. Mindennemű intimitásnak messziről integetünk tova, csak a kirakatból szemléljük. Hát „ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra”?  Hová rohanunk? Nem akarunk hova menni? Tényleg elfelejtettünk a szívünkkel gondolkodni?

Felszínes kapcsolatba keveredünk az egész világgal, és a kötelező körök lefutása után földre rogyva, lógó nyelvvel, riadtan vesszük észre, hogy felszínes a kapcsolatunk még saját magunkkal is, de mielőtt ebbe mélyebben belegondolnánk levegőért kapkodva kúszunk a felszínre újabb és újabb ingerekért.

Valamit akar tőlem ez a lóca, követ. A nagymama kemencéje mellett volt, rajta pedig a nagypapa helye, de valami modernizációs eljárás, felújítás során kiszuperálták. Ekkor csapott le rá a másik mami, és vitette át az ő verandájára, közvetlen a lugas alá. Így a Kormira is rálátott és a nagykapun be-betérő vendégeket is egyből fogadni tudta, azok persze leheveredtek mellé és sorra mesélték a fekete-fehér életképeik szépia tónusú történeteit.  

Most itt van a lóca nálunk a teraszon, régi idők régi élményeit hordozza magában. Mellette borostyán, alatta puha pázsit, a párkányon kosárban levendula. Van nyár és napsütés, kezedben hosszúlépés. Bármikor leülhetünk egymás mellé, de (lehet) hosszú lépéseket kell érte tenni.