Felcímkézve
… még azt is szeretem, hogy ilyen kis elvont vagy! – mondta, és még utoljára összekócolta a hajam, mielőtt besétált a terminálba, hogy elrepüljön a másik világába, napnyugat irányába.
Hiánya mellé kúszott az „elvont” kérdőjelem, ami egyre hangosabban pulzált fejemben.
A „juhú megérkeztem” online beszélgetésünk során is ezzel kapcsolatban vonom kérdőre. Bőszen magyarázza a bizonyítványom: „De te tudod magadról, hogy elvont vagy, és az egész környezeted ilyen kis furává varázsolod. Gyűjtöd magad köré az érdekes embereket, jelenségeket, helyzeteket, meg mindent máshonnan nézel, de ez nem rossz.”
Nem győzött meg. A kérdés nem csendesült, eléggé rátapadtam a témára, de ami ennél is rosszabb volt, hogy a téma tapadt rám. Kapálózva ellenkeztem, de a homlokomra szerelt kijelzőmön megjelent a felirat, csupa nagybetűvel: ELVONT. Rendre furaságok jöttek szembe. Hogy végére járjak a kérdésnek, kitűztem az egy hétig tartó vizsgálati időszakot. Majd most kiderül minden fura-e, ami szembe jön. Vizslatva a környezetemet, fürkésző tekintettel vetettem magam a mindennapjaimba.
Hétfő: populáris utakon
Csak Cd lejátszó van a kocsiban és persze csak én készültem előre. Gondoltam nem lesz baj, hiszen széles a palettám: tájegységre bontott népzenei gyűjtés, világ-muzsika, kísérleti zene, jazz, komoly és nagyon komolytalan zene. Hosszú még az út, de a srácok a negyedik „érfelvágós” album után inkább nem hallgatnának.
„A viszonylag kevés populárist hoztam definíciód azt jelentette, hogy egyáltalán nem?” A zenémen túl a védekezésem is süket fülekre talál, pedig minőségi szempontjaim voltak: a legkiválóbb művészeket hoztam nekik. Igyekezetem hiábavalóságát konstatálva elszomorodom, ők pedig igyekeznek vigasztalni. „Semmi baj, zene nélkül is elleszünk. Ezer éve ismerünk, ne aggódj, nem volt akkora meglepetés, hogy elvont vagy!”
A felirat a homlokomon úgy látom, mások számára is elég jól olvasható lett. Nem örülök.
Kedd: találkozás
Benézett egy kolibri a szobámba. Hosszan tűnődött, mik ezek a fényviszonyok. Nem jutott sokra, így magamra hagyott. Nem élek trópusi vidéken egyébként, így azóta én is hosszan tűnődöm.
Este kampány-stratégiai megbeszélésen ülünk. Ősz halántékú férfi kopog be kérésével, de láttunkra szemében egy másik kérdés is feszül: mi ez a csoportosulás.
- Illegális összejövetel- válaszol a főnök, fülén már a telefonnal a férfi megkeresésének eredeti ügyét intézve:
- Fiam, tudsz Te valamit a templom kulcsról?
A legmenőbb öltönyös, legokosabb kütyüs, pazar autós, profán, „illatos negyvenes” főnök szájából a kérdés finoman fogalmazva is életidegen.
- Igen Apa, itt van nálam, már viszem.
Pár perc múltán meg is érkezik a hőn áhított kulcs, és ha már így belekeveredtünk a sztoriba nekünk is megmutatják. Pont olyan, amilyennek egy templom kulcsot képzelsz: hatalmas, cirádás, aranyszínű. Szalagon lóg rajta egy kicsi, normál kulcs- gondolom valami melléképület, vagy kapu nyitója. Kiderül a kicsi a templomot nyitó, a patinás aranyszínű csak a tartó. Külsőség, hogy pont olyan legyen, amilyennek egy templom kulcsot képzelsz.
- Apropó, minek Neked szombat estére a kulcs? – kérdezi a főnök értetlenkedve az ősz halántékú férfit.
- Hát, én is amolyan „illegális összejövetelre készülök”- mondta visszakacsintva az ajtóból, majd elindult istentiszteletet celebrálni.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jelenet teljesen átlagos, nálam legalábbis viszonylag ritkán merül fel a „nem látta valaki a templom kulcsot?” típusú kérdéskör.
Szerda: hírek
A törzshelyen a pultos lány halálra rémülve fogad. Állítólag Gábor barátom Olaszországban 12 métert zuhant egy cirkuszos sátor tetejéről, majd a landolás következtében oldalába fúródó öklömnyi széles rudat puszta kézzel húzta ki magából.
A történet – hogy stílusos maradjak - több sebből vérzik. Gábor nem kötéltáncos, és nem gladiátor. Grafikus és már teljesen jól van.
Csütörtök: édes otthon
’Apa kocsit hajt’, de ma mégis Ő főz. Betévedek a konyhába, majd rövid úton ki is szédelgek onnan.
- Van egy halott fél strucc a konyhapulton. – verbalizálom a látottakat döbbenten.
- Jó-jó, akkor kimegyünk fotózni a rétre? Most nyílik a colchicum autumnale –válaszolja rezzenéstelen arccal az előtérben szembe jövő polgártárs.
Nyilván nem strucc volt. Antilop.
Péntek: ünneplőben
Egy kormányhivatalban dolgozó barátom ’szülinapjába színt vivés’ koncepciójával, egy doboz színes ceruzával rontottam rá munkaidőben. Gondoltam színezze ki napjait, meg a jogszabályszagú ügyeit. Kollégái is ott voltak, amikor átadtam.
Ennyire még sosem éreztem magam idegenlégiósnak. Szívem szerint tájékoztattam volna őket, hogy ne aggódjanak, este lesz torta, meg gyertya, meg pezsgő, meg normális ajándék is.
Szombat: új ügyfél - jó benyomás
A fiatal házaspárossal hosszasan tárgyalunk, már egészen baráti lett a hangszín, amikor búcsúzóul, kedvességből megkérdeztem a hölgy pocakját látva, hogy mikor jön a baba. Már három éves múlt. A kérdés így olyan nagyon kedves azért nem volt.
Eddigi életem dobogós tapintatlansága ez.
Vasárnap: projektzáró értékelés
Köszi a címkét, a homlokomra ragasztásával tényleg elvonódott a világ körülöttem.
Kis önismereti móka volt, ami által megint porondon lett az Eötvösi igazság, miszerint csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, amíg magunkat meg nem ismerjük.
Ugyan, a furi jelenetek nélkül unalmas és konvencionális lenne számomra a lét, de most nem kérnék másik címkét, tervezem, hogy visszatérek a normális kerékvágásba.
Örülök, hogy ilyen jól megélhető jelzőt kaptam, az ostobával, idétlennel, nagyképűvel, netán valamelyik előszeretettel előítéletezett népcsoportunk minősített nevével a homlokomon nem hiszem, hogy ilyen mókás lett volna a játék.
Ismét meggyőződtem róla, hogy a címkéknek, amiket egymásra ragasztunk, ereje van. Veszélyes játék a minősítés, a címkék determinálnak: a folyton rossz gyereknek titulált lurkó, rossz gyerek lesz, és ebben a jelenségben mi - a címke ragasztói- ugyanúgy benne vagyunk.
A csengőhangomat azért világzenére állítom, az nem elvont.
Kép: Jean-Paul Bourdier
