Mindig vannak olyan életperiódusaink, amiknek egyszer csak vége szakad, lezárul jól-rosszul, végremár várva – vagy éppen váratlanul, erőszakosan - természetesen, általunk vagy másoktól függve. Nem mindig heppiending a sztori, de egy közös van, amikor lefutott a vége főcím, mindig kezdődik valami új, valahogy másként, mint eddig volt.

Szeretem ezekben az „újakban” rejlő izgalmakat, amellett, hogy a régieknek mindig gondosan igyekszem helyet találni és elrakni őket a megfelelő polcra a kis lélekvilágomban.

Hiszem, hogy nem véletlenül történnek az életeseményeink: hogy nem ok nélkül kerülünk helyekre, hogy okkal sodródunk kapcsolatba pont azokkal az emberekkel, akikkel, hogy jelentősége van annak, milyen helyzetekbe keveredünk, milyen feladatokat kapunk. Hiszem, hogy ezek által, mindezekből tanulva fejlődik a személyiségünk azzá, aminek lennie kell. Ugyanakkor hiszem azt is, hogy a napi aktív cselekvéssorainkért kapjuk jutalmul, avagy büntetésből ezeket a helyzeteket - sorsfordítókat.

Engem speciel egész gyakran vág pofán a felismerés, hogy megint nem azt az utat járom, ami nekem van rendelve, valahogy ebből a földre taszító sorsfordításból eléggé bőségesen jut.  Mondhatni rutinos életszakasz lezáró vagyok. Ilyenkor fogom az életíró vastag fekete filcemet és meghúzom a vonalat, kizárva ezzel az oda nem kellő egyedeket. Szépen lassan elkezdem a károk felmérését, majd a renoválást. Már szakavatott védő, óvó kezek sietnek ilyenkor a segítségemre: az életem restaurátorai ők. Hívásokkal, borozással, átbeszélgetett éjszakákkal, kertben hintázással, rám figyeléssel öntik belém a lelket, támasztják ki, erősítik vissza a meg-megomló vakolatot. 

És akkor elkezdődhet a dobozolás. Mik is voltak a lezáródó ciklus alappillérei, mit akarok ebből magammal vinni, mi az, amit ki kell dobni, mi az, amit sosem akarok újra begyalogolni. Pakolom sorba a kisebb-nagyobb dobozaimba az élményeket, érzéseket, hogy később majd, alkalom adtán visszanyúlhassak hozzájuk, „no lám ilyen is volt, most már máshogy van”.

Amikor a dobozt bezártam, elraktam jó helyre az értékeit, kidobáltam a selejtet, akkor tudok mindig elővenni egy új dobozt, amit aztán ismét telis-tele gyűjtök élettel, rácsodálkozásokkal, megtapasztalással.

Az új dobozba mindig kellenek az emocionális bonbonok. Aztán kellenek hatalmas, bevehetetlennek látszó falak, amik előtt egy percig ámulva állok, a tarsolyomban rengeteg kérdéssel magamról: vajon képes leszek-e megküzdeni vele, elég kitartó leszek-e, leszek-e elég ügyes hozzá, mi lesz, hogyha mégsem megy? Ezekre a kérdésekre persze már csak az út közben kapom meg a válaszokat. Kénytelen vagyok indulni hát. Nekivágni újra és újra, máshogy és máshonnan. Közben gyakran sérülve, ütve-kopva esem össze, aztán ismét nekivágok az új tanulásoktól felfrissülve, fürkésző - csillogó tekintettel, megerősödve.

Most viszont itt állok a lezárandó dobozom felett, kezemben a cellux, várnám az új periódust, és csak potyognak a könnyeim: a Te értékeid nagyon makacsok, folyton lelökik a fedőt. Jelen akarnak lenni. Láttatni akarják azt az energiát, lendületet, elhivatottságot, amivel minden szürke napot be tudsz ragyogni. Azt az okos figyelmet, amivel minden béna helyzetbe értelmet tudsz önteni. Visszhangzik az elpakolandó dobozból minden értéked: emberség, gerincoszlop, rugalmasság, humor, emberekkel bánni tudás, az hogy bármilyen korcs is a világ körülöttünk, Te tiszta szívvel mész neki a helyzeteknek, és nem engeded meg, hogy a sunyi, semmirekellő, értéktelen, kétszínű lapos sumákok harcot nyerjenek!

Köszönöm, hogy ezeket az értékeket beraktad a dobozomba, és mivel nem tudom lezárni, hát engedem, hagy hallja más is a dübörgésüket.