Vannak emberek, akiket igazán közel érzel magadhoz. Ezer éve melletted vannak, ismernek, mindent tudnak. Te is mindent tudsz. Amikor a szemükbe nézel, magadat látod, sziporkázást, ugyanazt a humort, hasonló lelket, azokat az érzéseket, azonos kérdéseket és azonos válaszokat.

Aztán egyszer csak keletkezik valami visszafordíthatatlan repedés a közös lelketek cserépedényén. Minden összetörik. Hiába próbáljátok a legóvatosabban, a legfigyelmesebben megragasztani, nem megy, nem lesz olyan, mint „újkorában”. Csak maszatolás van, és semmi sem a régi. Pedig mindent megtennél, tűzzel-vassal küzdenél, hogy visszakapd azt a régit, ugyanazt a gondolati és érzelmi harmóniát, összetartozást.

Mindent megpróbáltatok, és már csak csalódottan, tehetetlenül nézed, ahogyan elsodor egymástól az élet.

Vannak emberek, akiket minden áron kikerülnél. Hirtelen becsöppennek a világodba, alig ismered őket, de nagyon rövid idő után úgy érzed, pont eleget tudsz ahhoz, hogy kellően távol tartsd magad tőlük. Amikor a szemükbe nézel, kongó ürességet látsz, gondolatok halvány foszlányát sem véled felfedezni. Nincs kérdés, amiben megegyezne a véleményetek. Beszélgetéseitek a fejedben tobzódó kérdőjelek garmada: „hogyan mondjam el a vonalnak, mi a gömb?”. Áthidalhatatlan szakadék tátong köztetek.

Aztán az élet nagy vihara összehord titeket, és együtt kell működnötök, helyzeteket megoldani, segíteni a másik munkáját. Tolerálnod, hogy ő egymaga minősül népi cserépedénynek a „köcsög” kategóriában. Mindent megtettél, de nincs esélyed elkerülni őt.

Tehetetlenül nézed, ahogy hozzád láncolja az élet.

Az elszakadást és összetartozást most egy könnyed mozdulattal felcserélhetném, törölhetném, átírhatnám, de ehelyett tehetetlenül nézem, a Sors forgató, hogyan szerkeszt szöveget az életemből. Igazságtalan.

 Kép: Várady Béla: Az írógép