Van olyan nap, hogy húszan is bejelentik nekünk: őstermelői igazolványt szeretnének! Ebben semmi meglepő nem lenne, ha nem lenne óriási tábla az ajtónkon: mi pályázatokkal foglalkozunk, minden, ami föld és mezőgazdaság és az ősök termelése az a szomszéd irodában zajlik – a tőlünk teljesen független falugazdászoknál. Nekünk csak abban az óriási szerencsében van részünk, hogy egy épületben dolgozhatunk velük: a mindenek – és az őstermelői igazolványok tudóival.

- Jó napot, olyan érdekelne, hogy őstermelőit szeretnék kiváltani...

- A szomszéd irodában tudnak segíteni.

- Értem, de nekem csak egy kérdésem van, hogy amikor…

- A szomszéd irodában tudnak segíteni.

- …de én csak a csekket szeretném először...

- A szomszéd irodában tudnak segíteni. Viszont látásra.

Ilyen beszélgetésekből a napi egy főre jutó (négyen vagyunk) tizenöt és fél eléggé borzolja az idegeket, nem nagyon, éppen csak annyira, hogy minden nap ellenőrizzük, nincs-e mégiscsak a hátunk mögött egy tábla „ez itt a hülye kérdésfeltevések helye” felirattal. Már csak azért is, mert egyébként szívesen válaszolgatunk, ha valaki más elvégzi az általunk vélt, eredeti munkánkat, de a táblát mi (még) nem látjuk.

 Egy, ilyen dialógusokkal gazdagon átszőtt, a világra maximálisan nyitott, a szociális lelkületemre mélyen inspirálóan ható, túlórázós nap után gondoltam megkérdezem a projekt pasit, hogy Ő jól van-e, ha már én ilyen fényesen tündöklöm.

Ő hosszas bénázás, ingerültség, kellemetlenkedés után kinyögi, hogy hetekkel ezelőtt megismert valaki mást… Csak épp azt nem gondolta, hogy fontos lenne tájékoztatni engem is a kialakult helyzetről. Végülis majd rájövök valahogy, ha nagyon érdekel… És milyen igaza lett. Azt tisztelem benne leginkább, hogy magától felkeresett, azonnal szólt erről, hogy ne dédelgessek hiú ábrándokat a közös létünkkel kapcsolatban, szóval hogy ilyen kifejezetten érdemes volt a bizalmamra.

Ez a jelenet, ha lehet még tovább fokozta az emberiségbe vetett hitem éppen egyébként is kicsattanó mivoltát.

 A hangulatot kompenzálandó vásárlás projekt indul. Meg is van az új fasza fekete naci, már ebben süvítek a barátnős panasz- és fagyi délutánra. És akkor most mindenki kitalálhatja, hogy a 0. percben a heves hadonászásommal beborítottam-e a teljes édességhalmot a vadiúj, fasza fekete nacira kelyhestől – tejszínhabostól-csokiszirupostól. Illetve az is kitalálható, hogy ugyanekkor a szomszéd asztalnál ülő raklapnyi foci vb-t kitárgyaló pasi, - aki premier plánban élvezhette a nadrágomba habozós jelenetet - mennyire röhögött 10-es skálán kórusban. Nem nagyon, nem. Tényleg csak olyan kis visszafogottan kacarásztak. De sebaj, úgyis szeretek mások arcára mosolyt csalni, annak ellenére is, hogy ezen a ponton már a fejemben masszívan villogott a katasztrófa helyzetet hivatalosan is jelző lámpa.

A lányok aggódnak, mi lesz így. Most hogy a pasi lekoccolt és a katasztrófaterv lép életbe éppen aktuálissá vált az a béna filmes jelenetet, amikor a kalandvágyó, adrenalin függő, jó sztorikat gyűjtő - unatkozó anyuka lakás tüzet imitál csak, hogy a jóvágású tűzoltó fiúkák megmentsék a helyzetből és cuki közös fotót készítsenek. Meg is szavazzuk: jöhetnek a megmentő fiúkák! Mi pedig indulhatunk haza.

Csak mintha egy kicsit fájna a fülem. Egy ideig nem akarom meghallani, de egyre aggasztóbb a helyzet. Éjjel nem alszom. Szúrások mennek az agyam felé, azt pedig még használnám – igen, az őstermelői kérdésekre adott bájos, frappáns válaszok farigcsálásán túl is. Szóval a „reggelem, a teám és én” a fül-orr gégészeten startol, eközben pedig, amikor nem szurkál, alternatív megoldásokon gondolkodom, ha nem is a mázlim, de legalább a normális működésem visszaszerzésnek igényével.

Ettől a helyzet persze nem javul sokat – „ne gondolkozz oly’ sokat”- ellenben délutánra kevéssé tudok nyelni a mandulám begyulladásától, és hogy esztétikailag is kellően kifejeződjék az állapotom: a herpeszem soha nem látott dús, gazdag virágokban nyílik az orcámon. Arcom csupa derű – egyre csupább.

Egy nap kényszerpihenő után újra az iroda fedélzeten, de ezúttal nem hiába! Két eléggé kidolgozott izomzattal rendelkező pasi tűnik fel a színen, kék egyenruhában, felirattal: KATASZTRÓFAVÉDELEM!

Ezaz! Megcsináltuk, ők a mi embereink. Teli szájjal vigyorogva azonnal tájékoztatom őket, hogy pont rájuk vártam és muszáj összebújnunk legalább egy fotó erejéig (a herpeszemtől légyszi mindenki vonatkoztasson el – még így gondolatban is)! A fiatalemberek némiképp csodálkoznak, de természetesen asszisztálnak a projekthez, sőt behívják az udvarról a fél ezredet is! Lett fotó! Lett boldogság, meg vagyok mentve!

Az Ezredesnek egy kérdése maradt csupán, hogy mikor állítjuk ki végre az őstermelői igazolványt!?

 Visszatértünk! Minden mehet a régi kerékvágásban!

Csörög is az egyik ügyfelünk, és egy számlarészletezőt elemezve magyarázom Neki, hogy nem találom a beszerelt radiátorokat.

- Mondja csak drágám, a valóságban nem találja?

Hmm… A fiúkák lehet, hogy mégiscsak a katasztrófámat védték meg?

 Kép: Fodor Gergely - Áradás