Egyszerűen nem volt érzéke a humorhoz. Egy ideig ámította ugyan magát, hogy más az ízlése, másként dolgozza fel a bejövő ingereket, arra is gondolt, hogy a hiba nem is benne van, hanem a környezetében. Talán ő valójában kifejezetten jó humorúnak mondható, csak a körülötte élők savanyodtak be az idők folyamán.

Sajnos azonban az ő ideje folyamán rá kellett jönnie, hogy tévesen volt ilyen bizakodó. Bármilyen társaságba került is, rendre azt érezte, hogy nem tud szórakoztatóan mesélni semmiről. Borzasztó unalmas ömlengésekbe fulladt minden beszélgetése. Valahogy mindig azokat a helyzeteket vélte mulatságosnak, amelyek egy cseppet sem voltak azok.

Ez a tény idővel annyira rátelepedett, hogy már mások humorral spékelt történetein is képtelen volt nevetni, egyáltalán, képtelen volt nevetni.

Ekkor vette fel a nagyon tudatosan megmunkált ’komoly ember’ álarcát.

Már meg sem próbált erőltetett mosolyokat kifacsarni magából. Életszövetén a humor helyét a tudománnyal bélelte ki. Mivel számtalan dolog foglakoztatta, körülvette magát a világ problémáival, így kutatásai közben kiélhette fejlesztő szándékát.

Végül politikai elemzőként találta meg a boldogságot. Munkája során rendre, pontosságra, átláthatóságra törekedett. Kollégáival kimért volt, de mindig korrekt és egyenes. Szerették. Saját, bezárt miliőjében élt ugyan, de hatalmas tudása, szűnni nem akaró érdeklődése, a problémák megoldására való fogékonysága átjárást jelentett a világba.

Kata kollegina is szerette, csak egy kicsit másként, amolyan kéz és láb remegősen, csodálva a tótumfaktumot. Ámulva figyelte a titokzatos, mosolytalan férfit. Közelről akarta ismerni, ki akarta tapintani a komoly ember álarca mögé bújó lényt. Vonzotta ez a törékeny, porcelán világ. Biztos volt benne, hogy ez az ember a lelke mélyén mégiscsak mosolyog, és ezt a mosolyt ő a felszínen is látni akarta. Kihívásnak érezte a mosolycsalogatást, a hódítása manifesztációjának vélte volna az esetleges kicsikart nevetést. Mindent meg is tett az ügy érdekében: odaadó volt, törődékeny, igazán figyelt választottjára és rengeteg időt töltött vele, a közös munkák során mindenben asszisztált neki.

Hajnalban az elmúlt napok hazai, közéleti eseményeit elemezték. Videókat vágtak, újságcikkeket, blog bejegyzéseket, képeket csoportosítottak különböző szempontok alapján.

Az egyik képen egy tüntető táblája: „Életem legkínosabb másnapja: felébredek, és nem találom a köztársaságomat.” Mindenki döbbenten figyeli a jelenséget. A mosolytalan férfi viszont hangosan nevet. Mindenki döbbenten figyeli a jelenséget.

A lány ettől a perctől kezdve másként nézett már rá. Valami elillant. Elveszett a vonzerő.

A köztársaság, ahogy a szerelem is, talán csak illúzió.

Kép:Béres Ferenc http://www.airgrafix.eoldal.hu/