Csoportokat animálni pedig jó móka. Egy országos konferencián az egyik csoport szakmai munkáját én koordinálhattam. Nagyon megtisztelő feladat volt ez. Igazán „nagy emberek” beszélgetését irányítani, terelgetni, mederben tartani mindezt kreatív módszerekkel, hát jó kihívás.

Minden energiámat beleadtam a készülésbe, másik három kollégával karöltve éjt nappallá téve ötleteltünk csak a szakmai részen, hogyan lehet kihozni a legtöbbet az egész napon át tartó maratoni konferenciából.

Minden mondatnak, minden helyzetnek, minden kérdésnek extra üzenetet terveztünk. Ez a tudatosság jellemezte már a helyszín kiválasztástól kezdve, az összes dekorációs elemet, a kivitelezők bevonását, a szakmai anyagokról nem is beszélve.

A tervek szerint minden csoport vezetője felkér egy segítőt és már jó előre egyezteti vele a program menetét. Na, én ezt sem bíztam a véletlenre. Korábban egy másik, több napos szakmai találkozón ismertem meg egy remek fazont, akivel borzasztó jól mulattunk a napokat összekötő éjszakákon. Elméje pallérozott, meglátásai penge élesek, egészen hasonlóan maximalisták vagyunk, kifinomult humorára abszolút fogékony vagyok, és nem mellesleg végtelenül jóképű, magas, kékszemű. Hát gyakorlatilag szőke herceg. Kicsit baj, hogy nem az én hercegem, de most a célnak teljesen megfelelő alany, és természetesen nem az esztétikai szempontokat tekintve, vagy nem első sorban azokat.

Így készültem én a tökéletes csoportom tökéletes munkájára. Persze a többiek is választottak maguknak segítőt, mindenki folyamatos kapcsolatban volt a sajátjával hetek óta.

A program előtti egy hétben minden percünket a szervezés töltötte ki. Telefonálás, e-mailezés, meghívás, rendelés, foglalás, elküldés, lemondás, átalakítás, kicserélés, meg minden, ami szem szájnak ingere. Kicsit el is fáradtunk.

Az utolsó készülődős délutánon váratlanul felpattant egy másik csoportot vezető kollégám: „Figyelj má’, nekem ki fog segíteni?”. A rekord meleg nyári nap ellenére egy pillanatra megfagytunk, hogy–hogy ki fog segíteni?- hangzott kórusban a kérdés.

-         Tudjátok, azon a kis konferenciácskán, amit holnapra szervezünk. – monda tőle soha nem hallott mértékű cinizmussal hangjában.

Még mindig nem értettük a problémát, hiszen ő különösen aktívan kommunikált segítőjével. Hozzám hasonló szempontok alapján választott, csak lévén ő az ellenkező nemet erősíti, így kiválasztotta az „egyik legjobb csajt” segítőnek, ezzel motiválva magát a folyamatos kapcsolattartásra (is). Annyira jól sikerült ez a kapcsolat, hogy menet közben valahogy kiment a fejéből, hogy a legjobb csaj a segítője lesz és nem a legjobb csaja. Őszintén aggódva várta a válaszunk, hogy akkor most neki ki fog segíteni. Mi pedig őszintén nem értettük továbbra sem, hogy mi a kérdése. Mire valaki bekiabálta, a helyes megfejtést, hogy a nagyon helyes lány az. A megsemmisülés pillanati következtek, és persze a kínunkban nevetés.

Az idegeink is nehezen bírták már. Hülye kérdést napok óta nem ért feltenni, minden infó egyszer hangzott el, mindenkinek tökéletesen kellett abszolválni az alapján a feladatit.

Ebben a meglehetősen feszült helyzetben engedetem el egy utolsó, egyeztető hívást a tőlem 300 km-re élő segítőmnek.

A beszélgetést bizonytalansággal kezdte személyem kilétével kapcsolatban.

- Honnan is hívsz?

- Gábor, én vagyok az. Tudod, holnap együtt vezetünk csoportot…

- Persze, hogy tudom, vicceltem. Na, minden oks? Akkor délutánra kell mennem?

- Neeeem! Megírtam, hogy reggeltől van dolog.

- Komolyan? Lehet, hogy akkor azt nem kaptam meg.

- De válaszoltál is! Te nézed az e-mailjeid?

- Hát nagyrészt, de van, amikor a kollégák válaszolgatnak. Majd utánanézek.

- Inkább akkor elmondom most szóban, hogy miket kell tudni.

- Jaaaaj, mindent tudok, megkaptam az e-mailed, felfogtam mindent. Más kérés?

Ekkor én már nem voltam fogékony a humorra, de kezdtem összerakni a képet. Gábor a saját területén hatalmas spíler. Rengetegen dolgoznak az ő irányítása mentén. Nem viseli most könnyen, hogy én lettem „főnök” ebben a szituban.

Pár kérdést még felteszek, amikkel továbbra is folyton zátonyra futok. A humorérzékem gyakorlatilag elveszett. Nem vagyok képes felismerni, hogy mi az, amit komolyan mond, és mi az, ami a bosszantásomra hangzik el. Nem érzem magam jól a beszélgetésben. Mondhatni végig görcsberándult gyomorral kapkodom a fejem. Igyekszem szabadulni.

Utolsó téma: dresszkód. Akkor ő a nyakkendő-öltöny kombóra szavaz, nem akar alulöltözött lenni. Győzködöm kicsit, hogy bőven elég az ing.

- Mindenképp nyakkendőben megyek! De hallom a hangodon, hogy kicsit ki vagy merülve… Csinálhatjuk azt is, hogy lenyomom én a csoportot, ne stresszelj ezen, te otthon készülődj, főzzél valamit. Csoport után átmegyek és levehetjük a nyakkendőm.

Innentől világos volt a képlet: asszonynak otthon a helye, fakanállal a kezében. Az én képletem is elég világos lett: háború indul! Ő is ismeri véleményem a témában, és hogy én magam nem az a kimondott háztartásbeli típus vagyok. Másmilyen kihívások tartanak életben. Nem véletlen talált be ezzel. Azt is tudta, hogy visszavágás terén nem kell félteni engem sem. Tájékoztattam, hogy gondolom őt annyira nagyfiúnak, hogy a nyakkendőjétől egyedül megváljon, majd mikor realizálja, hogy mindenkit túlöltözött. Magamat meg gondolom annyira nagylánynak, hogy ha esetleg még sincs kedve, kapacitása lejönni, hát megküzdök a feladattal egyedül is.

Ilyen kellemes hangulatban kívántunk egymásnak jó éjszakát. Nem mondom, hogy pihentető álmom volt. Gyakorlatilag nem aludtam. Egyik percben arra riadtam, hogy mi lesz, ha a sok hivatalnok, „fontos ember” nem lesz partner az én kis kreatív-trénig módszereimben. Másik percben pedig arra, hogy mi lesz, ha arra megy el az energiáim nagy része, hogy Gáborral játszmázunk.

Olyan alkalmakkor, mikor nagy a nyomás, felelősség, kialvatlanság és ráadásul együtt kell dolgozni valakivel, akivel nem működik, na olyankor rendszerint herpeszek lepik el a nózim.

A rendezvény reggelén két herpesszel az orrom alatt „ébredtem”. A szemem alatti táskák szokás szerint bőrönddé avanzsáltak. A két nappal korábban kiment bokám nem akart most bemenni a kiszemelt cipőbe. Azt hiszem ez a profizmus! Összeroskadva ültem a fürdőszoba közepén, már az is megfordult a fejemben, hogy igaza lehet Gábornak, inkább főznöm kéne valami jó levest.

Ez a kép kellően rémisztő volt ahhoz, hogy hamar összekapjam magam. Arcomra centis vakolat, lábimra másik cipellő és start. Minden rendben.

A helyszínre érve lecsapok főnöknőmre.

- Figyelj már, mennyire gáz, hogy sebes az orrom alja?

- Ó, egyáltalán nem, tegyél rá egy kis alapozót.

Nagyszerű, ez már az a változat. Kezdtem beletörődni, hogy sebes orral tartok csoportot, volt már ilyen a történelemben. Különben is majd az elmém csillogása elvakítja a résztvevőket. Ehhez hasonló mondatokkal treníroztam magam, mikor belépett segítőm: hibátlan eleganciával, makulátlan külsővel, az ominózus nyakkendőben. Magabiztossága a csillárokat verdeste. Tündöklése az izzók fényénél erősebb. A tőle megszokott energikus mozdulatokkal elindult felém, arcomra mosolyt ült ki, szívemet büszkeség töltötte el, hogy ezzel az alfa hímmel dolgozhatok majd együtt. Megnyugodtam, kimagaslóan jó csoportunk lesz. Majd ő ugyanazzal a lendülettel tovalibben, valaki mást üdvözölni. OK. Meccs folyt.köv. Bár biztos csak nem vett észre a tömegben. „Üdvözöllek babám, a sűrűjében!”

A vendégek szállingóznak. Kávézás, trécselés. Gábor egyedül támasztja a pultot, kezében vizespohár, telefon a zsebben. Óvatosan próbálom becserkészni, már kiderült, nagy vad.

- Gábor át tudnánk még beszélni a tematikát? –teszem fel talán kicsit bátortalanul a kérdést. Egyből meg is érzi sebezhetőségem:

- Vissza tudnál jönni tíz perc múlva?

Persze. Persze látom, hogy az ég-világon semmi dolga, de a meccsünk nem állhat le. De hát akkor én is így. Eltűntem intézkedni kicsit, mint a kámfor. Kb. húsz perc múlva a galériából látom, hogy Gábor izgatottan, mint a mérgezett egér járkál a teremben. Nagyon keres valakit. Nem is értem kit. Még öt percet hagyok neki, hátha megtalálja. Egész dámásan levonulok. Ingerülten jön felém: - most meg tudnánk beszélni!

Közeleg a kezdés, rettentően aggódom, muszáj rendeznünk soraink csoport előtt, mert nem szabad, hogy rá kelljen végig figyelnem. Gondoltam, legyen tiszta víz. Egy centire ülünk egymástól, mélyen a szemébe nézek:

-         Gábor te most szopatsz engem?

Mélyen a szembe néz, majd jelentőség teli hangon a fülembe súgja:

- Az másmilyen! Odakacsint és távozik az asztaltól. A levegőben puskapor illata terjeng.

Ismét romjaimban. Aggódva mesélem kollégámnak, hogy mi történik, első félidő letudva, döntetlen és, hogy én ezt így nem csinálom, cseréljük le Gábort az ő segítőjére. Persze erre nincsen mód. Próbál nyugtatgatni - kevés sikerrel.

Megérkeznek a média képviselői, tőlem kérnek javaslatot interjúalanyra a résztvevők közül. Szuper. Gondoltam szerzek egy jó pontot Gábornál, kicsit legyezgetem a hiúságát, beajánlom őt, és fel is kérem a feladatra. Az interjú végeztével leül az asztaltársaságunkhoz.

Fokozott figyelemmel, aggódva kérdezem: - Rendben volt minden?

Jelentette ez azt, hogy épkézláb kérdéseket tettek-e fel, lehetett –e rájuk érdemben válaszolni, hogy érezte magát a helyzetben.

Amit ő értett: sikerült megugranod ezt a feladatot vagy elbénáztad?

Természetesen újabb csata nyitánya lett ez is:

-         Persze, sikerült. Elmondtam, hogy az általad okozott károkat nehéz helyrehozni a szférában, de küzdünk.

Mindezt széles mosoly keretezi, illetve nagy röhögés a többiek részéről. Kollégám már ismerve mi a helyzet, be is számol: - 1:0. Te jössz! Gábor főnöke is biztat, hogy ő ezt nem hagyná ennyiben. Gyakorlatilag már csak jegyet nem váltottak a műsorra, popkorn, kóla a kezekben.

- Ó, én igazán semmi kompromittálót nem tudok Gáborról elmondani. Azt az egyet leszámítva, hogy azért került ebbe a vezetői pozícióba, mert nem volt más lehetőség. Azóta meg nem lehet kirobbantani sem. De ezt a sztorit mindenki ismeri.

Hatalmas röhögés. Kollégám bemondja a jelenlegi állást: Te vezetsz! Bájos mosoly, kacsintás, majd eltűnők a dolgomra.

Eljött a pillanat kezdődik a csoport. Még odasúgom neki, hogy ez most számomra igazán fontos. Tudom, hogy ő is maximalista, ezért kérem, hogy csináljuk jól. Meg, hogy imádom a humorát, de most ne öljük meg egymást.

-         A többieket is vonjuk be, őket is ugrasszuk egymásnak?- kérdezi, mint egy rossz gyerek.

Feladom. Úgy kezdem el, mintha nem lenne segítségem. Csak magamra számíthatok. Lemennek az első körök. Gábor láthatóan nagyon figyel, jegyzetel, támogat.

Irányítom a beszélgetést, a résztvevők oldódnak, értik a feladatokat. Lefut az első csoport. A következőnek a tervek alapján Gábor elmondja majd mire jutottunk idáig.  Megkérdem, vállalja-e, vállalja. Egy vegytiszta összefoglaló következett. Én ámulatba estem. Minden ment a maga útján, gördülékenyen, zökkenőmentesen.

A visszajelzések alapján „összeszokott, remek páros voltunk, bájosak, viccesek, kreatívak, frissek, üdék”.

Éjszaka értékelünk, én eléggé magamba zuhanva, mindenki más kinyílva nyugtázza a sikeres, eredményes programot.

Az az érzésem, hogy nem feleltem meg Neki szakmailag, hogy hatalmas segítség volt, hogy mindent remekül csinált, brillírozott, lubickolt végig. Mr. Maximalista valóban leiskolázott, mehetek haza főzni, vagy ugrálni a balettbe. Vigasztalhatatlan vagyok. Elveszítettem a háborút, ő nyert. És, nem, nem érdekel, hogy a többi résztvevő mit gondol.

Másnap jött egy e-mail:

„Szerintem nagyon jó volt a program, sokat tanultam tőled, sok új benyomást kaptam. Kár lett volna kihagyni. Köszönök mindent, nagyon jó volt veled dolgozni, remélem még lesz rá alkalmam. Puszi: G.”

A világom működése helyreállt. A herpeszem múlik, aludtam is, ettem is. Nem is értem mit aggódok folyton, hisz az élet szép.