Békét és reménységet!
Azt gondoltam, hogy a gimnáziumi énekóráknak van egy kis léleküdítő szerepük, hogy amikor a nebuló két agyzsibbasztó óra között felszabadultan énekelhet a kispajtásaival az egyfajta megnyugvást, kikapcsolódást hoz.
Ez persze illúzió az én életemben, hamar kiderült, hogy nem tudok énekelni, és innentől csak egy újabb feszültségforrás lett, a „felesleges-rossz” címkével voltak ellátva ezek az órák. Értékeltem volna, ha közösen éneklünk, ha zenetörténetet tanulunk, ha klasszikus zenét hallgatunk – elemzünk, nagyjából bármit értékeltem volna az egyéni énekléseket leszámítva, sőt tovább szűkíthető a kör, csak a saját egyéni ének produkcióimmal voltak problémáim. Világos volt, hogy nincsen ehhez készségem, hiába kínozzuk-gyötörjük egymást a pedagógussal, és hiába énekelnék szívesen jól, nem lesz az erőfeszítéseinknek bimbózó eredménye. A tanárnő hiedelmekre épülő koncepciója szerint, „akinek ilyen szép beszédhangja van, annak az énekhangjának is a helyén kell lennie”. Nem mondom persze, hogy az enyém nincs a helyén, csak hogy a helyét nem találjuk.
Amikor már kellően felsőbb évesek voltunk, és kellően öntudatosak, egy elgyötört, elcsigázott nap végén mégis felelni szólított. Nem éreztem magamban az erőt, hogy a negyvenfős gimnazista osztályom előtt újabb - előre prognosztizálható- kudarcba fulladó, esetlen szárnypróbálgatásba kezdjek. Tájékoztattam a tanárnőt, hogy az énekhangomat illetően nem történt gyökeres változás, megkímélnék mindenkit ennek fülsértő tanúbizonyságától.
Ő is tájékoztatott, hogy „olyan egyest ad, amilyet még nem látott a világ”. Gyorsan megnyugtattam, hogy ha ettől jobban érzi magát, mindenképpen tegyen belátása szerint. Azt még hozzá sem tettem, hogy a lelkiismeretére bízom az ügyet, de olyan nagy megnyugvás nem öntötte el a tanárnő szívét, a hatás viszont nem maradt el: még egy elégtelennel jutalmazta az „órai munkámat”.
Útjára akartam engedni a második elégtelen helyénvalóságára, jogalapjára vonatkozó kérdéskört, de hamar mérlegeltem, hogy egy esetleges ének-zenei pótvizsgán sem lennének kimondottan nagy sikereim. Kilátástalan helyzetemet konstatálva, inkább a padban lapulás-kussolás kombinációt választottam egyetlen járható útként. Azt hiszem, innentől nem voltunk barátok a tanárnővel.
Egy októberi órán karácsonyi dalszöveget osztott ki. A tizenhét életévünk során minden iskolai karácsonyi műsorban szerepeltünk, verset mondtunk, közösen énekeltünk, már az oviban is tanultunk az ünnephez kapcsolódó dalokat, iskolai, - városi,- ökumenikus-színjátszó csoportokban aktívkodtunk, gyerekszobánk is volt, tehát betlehemi dalokból eléggé fel voltunk vértezve, ki voltunk kupálva. Már előre tudtuk, ebben a témában nem fog tudni újat mutatni.
Ennek ellenére, a leghátsó padban ülők minden izgatottságával vetettük magunkat a szövegolvasásba. Nem csillapíthatatlan tudásszomjunk miatt hanem, hogy gyorsan felmérjük a helyzetünket: kell-e ismételnünk a dalt, vagy a pad alatt tanulhatjuk-e inkább Haydn életét, hogy ha felelésre kerül a sor, ne tudjon megszorongatni az ellenfél. Kemény világ ez, na. Ráadásul a helyzet egyre fokozódott: nem volt betlehem és nem is ismertük a dalt.
Feszült figyelemmel követtük a szöveget, minden cinizmusunk ellenére kénytelenek voltunk belátni, hogy jó. Az „annyi a szenvedés” sorai után, egyszerre húzzuk alá: mondd, miért tűröd el?! A kérdés a miénk volt, eldőlt, csinálni fogjuk, csinálni akarjuk.
Eljött a közös iskolai karácsony. A gimnázium kör, kupolás aulája megtelt fehér inges gyerekekkel. A földszinten és a galérián egyaránt szorosan egymás mellett álltak a tizenegy éves kismanók, a végzős fiatal felnőttek, és minden más évfolyam is ott volt, mindenkit csatasorba rendeltek a téli szünet nyitányaként.
Zongorán kezdték játszani a dalt. Akkor derült ki számunkra, hogy minden osztály jó előre megtanulta a szöveget, így a műsorral saját magunkat leptük meg, csak a magunk szórakoztatására csináltuk. Négyszáz diák kezdte el halkan, finoman énekelni a dalt.
Majd hangosan kértük a békét és a reménységet. Ugyan az egyetlen dolog, amiben reménykedünk kellett, az volt, hogy az ünnepség után nem írunk még egy utolsó fizika dolgozatot. Semmi igazán nagy fenyegetettség nem árnyékolta be az életünket, éppen csak kezdtük megismerni a világot. Kezdtük érteni, hogy milyen jó környezetben élhetünk, de csak halvány sejtésünk lehetett, valójában mennyien tengődnek a világban silány körülmények között. Nagyon halványan éreztük csak a dal súlyát.
Nem volt igazi fohász, de igazán tiszta pillanat lett. A dacunk, a nyüzsgéseink, elevenségünk, a nem tetszéseink, szemtelenségünk, a sokszori elutasításaink ellenére, akkor nyitva volt a szívünk, ösztönből lettünk a béke zálogai. Végül ez lett az egyik legmeghatározóbb iskolai-közösségi élményem, ajándékba a nembarátom tanárnőtől. Lehet, ma a dal sokaknak sablonos, kommersz-szentimentális, de hiszem, hogy akkor ott értékteremtő volt, önmagán túlmutató. Azóta a dalról mindig ugyanaz a csillogó szemű, gyermeki tisztaság jut eszembe, jut a szívembe.
A második adventi gyertya a remény szimbóluma. Ilyen őszinte, tiszta pillanatok megélését remélem magunknak, a világunknak.
Kép: Fikció Fényképműhely
