Szeretem azt hinni, hogy csak farsangkor és Velencében trend az álarc, annak ellenére, hogy pontosan tudom, ez nem így van. És tessék ezzel a naivitással máris gyártottam magamnak egyet: egy becsapást, ámítást, álarcot.  

Emellett azt is szeretem hinni, hogy nekem nincsen szükségem álarcokra, ezért nekem nincsenek is. Mert ismerem magam, és mert mindig pontosan azt mondom, amit gondolok.

Különösen hétfő reggel, amikor a főnök átfogó jelentés írására kér a múlt évi eredményeinkről. Na, akkor mindig megmondom, hogy figyelj csak, el se hiszed, mennyire nem érdekelnek a múlt évi eredményeink. Hétfő reggel van, darabjaimra vagyok csúszva, le kell tolnom a kávét, meg még reggelizni se volt időm, mert nem tudtam eldönteni, melyik blúzt vegyem fel, aztán 40 perces dugóba keveredtem. Lássuk be, mindkettőnknek jobb lesz, ha én most szépen hazamegyek, veszem a sátorfámat és elutazom valami melegebb éghajlatra kipihenni a fáradalmaimat. Mindezt egész pontosan így verbalizálom: „Oké Főnök, 20 perc és kész is!”

Vagy mikor az értetlen pincérfiút kapom ki ebédnél, már a második idióta kérdésénél megfordul a fejemben, hogy tájékoztatom, mindkettőnk idegrendszerének az lenne előnyös, hogy amikor látja, hogy jövök, automatikusan a másik, magasabb intelligencia hányadossal rendelkező kollégáját küldené ki. És tényleg ez tenne jót, de e helyett persze mindig roppant türelmes hangon újra és újra elismétlem neki, hogy mit hogyan szeretnék, vagy nem szeretnék. Viszont a monológomat követően a két kifejezés valahogy rendre összekuszálódik a fejében és a ’mit nem szeretnék’ landol előttem az asztalon. Ilyenkor viszont már nincs időm, kedvem, energiám újabb harcba szállni, inkább feltolom a jól neveltség álarcát és szó nélkül hagyom az esetet.

Na és az sem megy álarc számba, amikor fél év aktív készülődést követően nekem valahogy még sincs kedvem elmenni a barátaim esküvőjére, ilyen előforduláskor egyszerűen felhívom őket és tisztán, őszintén, egyenesen megmondom: bocsi srácok, én ezt most kihagyom, mert inkább moziba lenne kedvem menni. Nyilván tudom, hogy ezt nem tehetem meg, és őket és a (valóban) csodálatos barátságunkat magam elé helyezve, tündökölve sürgöm-pörgöm- forgom végig a bulijukat. Ha mégis a mozit választanám, valószínűleg később hánynék magamtól, még ha az aktuál jelenben a pillanatnyi élet jól megélésnek sokkal inkább megfelelne egy film, mint az adott esküvő. Szóval még egy vaskos strigula mehet az álarcaim rovatba.

De a legkirályabb álarcom talán mégis a pillangós porcelán. Már-már olyan óvattal bánok vele, mint egy ezer éves kínai vázával.

Első tavaszi vasárnap délután a szabadban. Százezer napsugár, madarak üdvrivalgása, a szomszéd kutyi rivalgása, süvít a wifi, hangos a jazz, zöld fű - kedvenc pokróc alattam, kék ég felettem, rántott hús illat a levegőben, tekintet a távolban és a lelkem is valahol a távolban. Itt is lehetne, jól is lehetnék, de én mégis inkább máshová vágyom, sőt leginkább ide vágyom azt a valaki mást mellém feküdni a pokrócra. Mert naná, hogy mindent elborítanak fejemben a rózsaszín pillangók, amiből a ’valaki más’ naná hogy mit sem sejt, még csak annyit se, hogy van egy álarcom. Így hát marad csak nekem a tavasz, a napsütés és a tetves pillangók.

Szerencse, hogy Neked nincsenek álarcaid, hogy sosem csináltál semmit elvárásból, társadalmi nyomásra pláne nem. Azt hiszem, irigyellek.