Az enyhe tavaszi szél lágyan bele-belekapott mézszínű hajába. Az arcát csaknem bántóan égette a nap – hagyta. Pokrócán feküdt mozdulatlanul a tisztás közepén. Jól bejáratott, bevált módszer volt ez fájdalom esetére; a lelkében motoszkáló nyomasztó érzésekre rendre itt talált megnyugvást.

A szabadság illata lengte körül, mégis volt ebben az illatban valami fojtó. Az önmarcangoló kérdései szennyezték élvezhetetlenné a kikapcsolódás pillanatait.

Mit rontott el? Hol volt az a pont, ahol elsiklottak egymás mellett? Vissza lehetett volna fordítani? Hogyan kellett volna másként?

Válaszai halk, szűnni nem akaró, mellkast rázó zokogásba vesztek.

Órák óta néma csendben ült egyedül az irodájában.

Csak a légkondicionáló tompa sercegése jelezte számára, hogy a világ működése nem állt le –teljesen. Tudta, hogy hatodik emeleti üvegkalitkájába senki nem merészkedik fel hívatlanul, pont ezért menekült rendszerint ide a problémák elől, és pont ezzel építette ki magának itt a problémái fagyos börtönét. Laptopja fölé görnyedve egy projekt lezáró eredmény kimutatásra kényszerítette gondolatait - kevés sikerrel. Élére vasalt életének alappillérei megrogyni látszódtak. A mindig pontos számításaiba most hiba csúszott. A dolgok vegytiszták, tervezhetőek és kiszámíthatóak, egészen eddig legalábbis ebben hitt.

Most viszont nyakkendőt tépő szorongás bilincseli le minden erejét: Miért nincsen mellettem? Hol rontottuk el? Miért ilyen bonyolult ez a szeretet?