SzabadságON
Utazni jó, a szeretteiddel utazni pedig zseniális. Ez a tézis abban az esetben módosul, ha én is a szeretted vagyok. Nem földrengés erősségű a nehézség, de tény, hogy egy kicsit komplikált velem az utazás (is). Ezen a téren lehet, hogy némiképp megütöm a Taigetosz pozitív szintet.
Indulásra egyből itt van ez a kocsiban rosszul levős akcióm. Több ismeretlenes az egyenlet: az aktuális mentális felkészültségem, a fizikai állapotom mindig kérdőjeles. Így az út előtt egy héttel már sorban hívogatnak: „készüljél, szedjed rendesen a vitaminjaidat, nehogy nekem immunod legyen!”.
Tudom, tudom, vannak alternatív gyógyászati lehetőségek is a rókakerülésre: vállon kétszer átfordulás, kígyónyál, hagyjál. Ha előre ülök az is javít némiképp a dolgon, de a helyzet így sem fényes, ezért általában kénytelen vagyok begyógyszerezve nekiveselkedni az útnak. A kimondottan hánytatóan vezetők mellett ez sem jelent teljes biztonságot, a szerpentinek pedig egyenesen kivédhetetlenek, de megnyugtatásul közlöm, van még olyan hely az országban ahol nem hagytam nyomot, azonban a vidámpark látogatás tervét ezzel a lendülettel ki is zárhatjuk a programpalettából.
Súlyosbodik a helyzet, ha én vezetek, mert abban az esetben, a kocsiban rosszul levők száma ugrásszerűen nő, egyről négyre emelkedik, nem beszélve az előttünk és mögöttünk (netán szemben) haladó autók utasairól. Persze az extrém sportok szerelmesei rajonganak az ilyen adrenalin túráimért. Normál utakra viszont marad a gyógyszer-anyósülés kombináció, illetve az ezzel együtt járó küldetés, hogy hosszú távon az elől ülő szórakoztatja a sofőrt elalvás közeli állapotokban.
A gyógyszer eredeti célkitűzését tekintve nem mondható ugyan teljesen megbízhatónak, viszont az altatás indexe hibátlan. Azonnal ki is esek az ébren levők sorából, órák múlva riadva csak fel a megérkezés örömére, ilyenkor a kormányos rendre kifejezi háláját, arra vonatkozóan, hogy az út során milyen jó fej módon szóval tartottam.
Néha a hasonló adottságokkal megáldott Tesókám is velünk utazik, az a nehezített pálya. Fordított arányban van az első ülések korlátozott száma a kettőnktől összesen elhangzó: „egy picit rosszul vagyok!”- jelentéstartalmú mondatok számával (még akkor is, ha az „azonnal állj meg” típusúakat nem is számolom). Jó hír viszont: repülőn semmi bajom. Rossz hír: a Dabas-Balatonakali légi tömegközlekedés még várat magára.
Ezt a nüansznyi kellemetlenséget leszámítva, nincs velem sok baj.
Első reggel azért csak kilátásba helyezek egy tüdőgyulladást, de végül elnapolom.
A zuhanyzó egy hazug. Folyatom a meleg vizet – hideg. Hm, lehet elfogyott a meleg víz. Folyatom: biztos kicsit várni kell, míg felmelegszik, várok. Folyatom: semmi hőmérsékleti változás. Folyatom: lehet, hogy a kék jelzésű a meleg? De ha elfordítom azt, akkor az eddigi nagyjából negyed órás várakozást egy csapásra agyonütöm, mondhatni a koncepciódeficit szenvedő alanya lennék. Elegem van, fázom, elfordítom a kéket: folyatom a hideg vizet – meleg. Üdvözletem küldöm a hátrafelemenés hazájából! A plusz öt köbméter víz a számlán én voltam, bocs.
Mikor már kellően belevetettük magunkat a héderelésbe, előkerülnek a különböző olvasnivalók is.
Ketten ülünk az olvasósarokban. Felnevet, kérem, hangosítsa ki nekem is. Tényleg vicces. Ő is kér az enyémből egy részt, hogy tudja, merre járok: „A templom-hólyag a Sankara ácsárja ormán, amelyet a muzulmánok egy idő óta Takhat-e Szulaimánnak, azaz Salamon Trónusának neveztek, nem vett tudomást róluk.” Ok, Rushdie Bácsi lehet kicsit erős a nyári-könnyed jeligére.
Alapvetően szeretem a testes köteteket, amikor több száz oldalon át válnak a szereplők életem teljes jogú részéve. Ők is a fejemben vannak, mint ahogy a környeztem dolgai is: Katiék tervezik az esküvőt, Gáboréknál festés lesz, Viki költözik, Jocit ellepi a munka, ilyen módon Noel pedig épp az oázist keresi a sivatagban.
Örök kérdés viszont, hogy mi történik, ha rossz a könyv? Az elején adok neki esélyt, tovább olvasom, ha viszont már átrágtam magam a felén és még mindig semmi, akkor abban bízom, hogy dede a végére biztosan lesz valami nekem szóló üzenet, majd érdekessé, szórakoztatóvá válik a cselekmény. Az a baj, hogy a végtelenül egyszerűek - végtelenül bosszantanak, olyan nehéz a limonádé olvasmányválasztásban is a középút.
Az idézet ismertetése után csak egy nagyon lesajnáló „Szegéény!” a kárpótlásom, aztán visszacsúszunk ki-ki a maga történet-világába. Végül én sem adom fel, még ha estére eret vágok is magamon.
Estére viszont itt van még ez a Perseida Küldetés is. Idáig az ezer évem alatt sosesose hullott még csillag előttem, ami a vadromantikus idillt illeti, le sem hozta még senki, na de az előbbi tény lényegesen bosszantóbb. Persze ebben szerepet játszik az is, hogy nem annyira van türelmem feküdni a fűben és várni, hogy majd jön a nagy csillaghullás, dee most, most aztán jött. Láttam is, háromszor. Azt talán mondanom sem kell, hogy a többieknek órákkal engem megelőzően is sikerült a hullócsillaglátás és, hogy átlagosan kilencet-tízet realizáltak. No, de sebaj, aki a hármat nem becsüli…
A nyaralásban az is jó, hogy masszív örökzöld illat lengi be a teret, ez persze tájegységtől függ, fesztiválokon a képlet: masszív, örök zöld illattá szelídül. Mindenesetre az én szabadban töltött óráim száma soha nem látott mértéket öltött.
Viszont végül minden nyaraláson eljön a drámai pillanat, amit előre lehet ütemezni: a hazaindulás. Úgy alakul, hogy velünk utazik két hamuhát cicó is. Elfelejtettem volna említeni, hogy allergiás vagyok a macskákra?
De minden nyűggel, meleggel, szúnyoggal, léggyel, (macskával), fűnyírással együtt, a nyár mégiscsak arra való, hogy bőszen konzerváljuk az élményeket. Tegyük el befőzve a legszebb pillanatait, hogy mikor beköszönt a tél, netán a szürkeség, mi akkor is sugárzóak maradjunk. És hát van még egy kis idő az ideiből, no meg minket vár az indián nyár is. Kirándulások, (csillagok fogytán) hulló falevelek, jó könyvek, szín kavalkád, séta, bicó, fényképezés. ÉlménygyűjtésON.
