Ordít velem egy férfinek látszó tárgy.

Évekkel ezelőtt a Férfi illúzióját keltette bennem, de hamar kikapcsolódott a beépített rózsaszín köd. Búcsúzáskor mintegy a bizonyítványát magyarázva hangsúlyozta, hogy eladta a lelkét már, emlékképei vannak csak a lelkiismeret visszatartó erejéről, hogy akár gátlástalanul ellehetetleníti emberek helyzetét. Kicsit késő volt már, amikor szólt erről, addigra túl voltam a fájó megtapasztalásokon.

Azóta nem beszéltünk. Ma egy kérdéssel hívom fel. Ordító válasza falhoz vág. Szavai könnyen eltalálhatnak, de gyűlöletének mégsem én vagyok az igazi céltáblája.

Ordítása saját keserűségének pillanatba dermedése. Haragjában sérülékenysége visszhangzik a telefonbúgáson át. Utálja a hangomban csengő emlékképeket, frusztrálja, hogy általuk az én nézőpontomból látta azt a csúszómászót, amivé változott, hogy nyoma sincs a valaha vélt gerincoszlopnak, az elképzelt ember képének. Az elfuserált értékítélete ugyan utolsó leheletével küzdött jeleket küldeni neki, mégis a rossz utak járását választotta. Zokogva teszem le a kagylót, bántásait nem akarom magammal vinni, maradjanak inkább a vonalban.

Rohanó kavalkád közepére telepeszünk kisbarátommal. Különc kamasz, mindent észlelő srác, magasan átlagon felüli intelligenciával, logikával, lelki mélységekkel és tengermély gondolatokkal, rácsodálkozással, máshonnan nézéssel, empátiával, egy külön kis dimenzióban.

Nehezen bízik, akadozva kötődik: hónapokig nem beszéltünk, csak megfigyelés alatt tartott, majd lassan–lassan engedte, hogy megszelídítsük egymást. Közösen építettünk átjárót, ami így mindkettőnk számára valódi értékké fejlődött.

A forgatagban most egymás mellett ülve, némán figyeljük a körülöttünk zajló világot. Hosszú idő után töri csak meg a csendet:

- Hasznos, hogy ilyen sok embert megismerünk és az is, hogy így megfigyeljük őket.

Azt hiszem, a kapcsolati tőkére gondol, de részletezi, hogy nem erről van szó.

- Gyakorlottabbak leszünk emberismeretből. Nem fogunk megbízni olyanokban, akik nem érdemesek rá és így kevesebb csalódás fog érni. Igaz?

Egy tisztalelkű fiatal felnőtt stratégiát állít fel, hogy a legkisebb sérülésekkel élje túl a mindennapokat. Nem vetheti bele magát önfeledten a kapcsolataiba, mert retteg attól, hogy megsérül, és belegondolni sem akarok abba, hogy óvintézkedései ellenére is, hányszor lesz még átvágva.

 Szeretnék neki biztosítékot adni, győzködni, hogy nem ilyen félelmetes ez a világ, de a vonalban rekedt csalódásom túlordítja a hangomat.

Sírnék, de mosolyogva mesélem, hogy milyen szuper tapasztalatai lesznek még, és megígérem, bármikor mellé ülök majd, ha mégis pofonok jönnének.

Kép: Kmetyó Krisztina