Egy egyetemista románca a demokráciával

A szüleim 56-után hagyták el az országot. Én már nem is itthon, hanem Amerikában születtem meg jóval később ’magyar emigránsok’ gyermekeként. Ez a magyarság nagyon hangsúlyosan jelen volt a mindennapjainkban. Szüleink tudatosan örökítették át a nyelvet, a kultúrát, nemzeti hagyományinkat és mindezek mellé persze óhatatlanul társult az a szabadabb nyugati szellemiség, amit mi már természetesnek vettünk. A történetekből tudtuk ugyan, hogy a demokrácia az a kincs, aminek tündöklése, csak akkor érvényesül, ha közösen óvjuk azt, de gyermekfejjel, és még tinédzserként is ezek csak nagy lufi elveknek tűntek. Nem tudtuk átérezni, mit jelenthet a valóságban a „közösen óvni” kifejezés.

 „Igen Apu, nem fogok soha elnyomásban élni, te is sokat tettél érte, hogy ne kelljen abban élnünk, de indulhatok végre a buliba?!”- gondoltam gyakran, mikor Apám beindította a végeláthatatlan sztori-hadjáratait, én viszont  azt preferáltam volna, ha már a buliban koktéllal a kezemben hallgathattam volna, valaki egészen mást.

Aztán kalandvágytól fűtve vagy túlfűtve, és mert meg akartam ismerni az unalomig hallgatott történetek helyszíneit, beadtam a jelentkezésemet az eltére. Felvettek. Bejelentettem otthon, hogy én, a magyarnak vallott ugyan, de tipikus amerikai fiatal felnőtt elmegyek, megnézem mi a helyzet ott az „átkosban”.

Megérkezésemkor a ruháim voltak az elsődleges üzenetközvetítők: ez a lány nem ide való. Ami azt illeti, ezt én magam is elismerhettem volna, és azzal a lendülettel indulhattam volna vissza, még mielőtt megérzem a rohadó szocreál szagát, de ennél azért keményebb fából faragtak. Nem ijedtem meg, és a cuccaimat sem cseréltem le a kelet-európai sztájlra.  

’87-et írunk és úgy tűnik, hogy ez az „átkos” téma, itt még a valóság. Amikor nekivágtam az útnak, azt gondoltam, hogy itthon mindenki tisztában van azzal, hogy hazugságban él, csak nem akar beszélni róla. Az itt töltött hetek alatt viszont az a nyomasztó érzés kerített hatalmába és töltötte ki minden gondolatomat, hogy itt valójában senkit nem érdekel a fennálló politikai rendszer, akár elnyom - akár felemel. Egyre fojtogatóbbnak éreztem a helyzetet.

Októberre már mozogtam annyira otthonosan, hogy észrevegyem a jeleket: valami mégis készülődik.  Azon töprengtem, hogyan tudnék az ügy szolgálatára lenni. 23-án persze ott voltam az első utcai tüntetésen.

Apámtól kapott fényképezőgépemmel meg akartam örökíteni a pillanatot, az öntudatra ébredés pillanatát. A gépet nem vihettem tokban, hanem a nagyon nőies, és még annál is inkább konszolidált barna bőr válltáskát választottam. Rejtekhely volt ez. Nem tudtam milyen helyzetek adódhatnak egy diktatúra ellen irányuló tűntetésen. Sejtésem volt persze, hogy nem egy városnéző séta van kilátásban, ezért láttam jobbnak a gépet a tok helyett a kevésbé feltűnő táskába tenni. A városnézés viszont nem volt rossz ötlet, úgy gondoltam, hogy ha futni kell, a kamerát elrejtem, és majd angolul beszélő, nézelődő turistának tettetem magam.

Persze kellett futni, és futottam is, mint ahogy ezt követően minden alkalommal, amikor utcára vonultunk. Véletlenül idekeveredett, identitását kereső kislányból, a jogaikért küzdők dokumentaristája lettem. Egy percig sem volt kérdés, hogy ha valaki, akkor én az leszek, aki nem hagyja most veszni, amit már a szüleim elkezdtek. Kezdtem a bőrömön érezni, mit is jelent a „demokráciát közösen óvni” kifejezés. Kellett ezeknek az embereknek a szabadság, és kellett, hogy minél többen melléjük álljunk. Hát én oda álltam, ahol még volt hely, és ahonnan amatőrként véleményem szerint, és a helyzetekhez képest a legjobb felvételeket tudtam készíteni.

Mindig a barna táska rejtette a filmeket, amiket aztán lehetetlen körülmények között, de valahogy mégiscsak rendre sikerült kidolgozni. Egyetemi kísérleti laborban, idegenek lakásán, de volt, hogy bérbe csináltattam ismeretlenekkel, aggódva, vajon viszontlátom-e még őket. 

Volt olyan alkalom is, amikor nem futottam elég gyorsan, vagyis volt, aki gyorsabban futott. Remegő lábbal álltam aztán a rendőrök előtt, akik végül nem bántottak, de a tekercset elvették. Zsarnokság volt, és tényleg nem csak a börtönökben. Féltem, de ekkor már morális parancsnak éreztem, hogy dokumentáljak. Nem láttuk még a fényt az alagút végén, de a zsigereinkben éreztük, bárhogyan alakul is, történelmet írunk. 

Aztán sokak kemény munkájának, áldozatvállalásának köszönhetően, végül megbukott a diktatúra. Ma ezt rendszerváltozásnak nevezik. Ilyenkor mindig nevetek: az a rendszer nem csak úgy magától megváltozott, az bizony komoly nemzeti erőpróba volt. Annak a folyamatnak a vége, ami véleményem szerint már ’56-ban kezdődött. És egy másik folyamat kezdete is.

A mindennapi politika már nem érdekelt, a gépet akkor én leraktam, a táskát elajándékoztam, a képeket többé-kevésbé nyilvánosságra hoztam, mert emlékek ezek, nem csak az én személyes emlékeim, hanem a nemzeti öntudat, a valódi összetartozás relikviái. Képek olyan pillanatokról, amikor együtt csináltunk valami jót ezért a nemzetért. 

Egy egyetemista románca a demokráciával

Évek óta figyelem ezt a tendenciát, de 2011-re a karácsonyi készülődés kezd átmenni valamiféle vásárlói ámokfutássá.  Vagánykodhatnék, hogy én ehhez nem asszisztálok, és tényleg nem, de a valóság az, hogy diákként a pénztárcám ebben a legerősebb limitáló tényező. Az ámokfutásra ezzel azonban csak ráerősítek, ugyanis így kénytelen vagyok kézzel készült, egyedi, kreatív ajándékokat legyártani, amihez a kellékbeszerzés, a kapkodó elkészítés hát finoman szólva sem avanzsál egy szeretetben tocsogó, meghitt kis tündérmesévé. 

Na és, hogy a decemberi vizsgaidőszak mennyit vesz el a karácsony valódi fényéből, azt talán semmi sem tükrözi annyira hűen, mint az a jelenség, hogy az együtt gyújtott gyertya helyett mindenhol a pislákoló kínai égősor figyelmeztet az ünnepre, de már vagy két hónapja.

Elgyötörten loholom végig a kézműves boltokat, beszerzem a gyertyákat, szalagokat, alapanyagokat és fűszereket a mézeskalácshoz. Kétségbeesve kúszom a receptért a netre. Karácsonyi hangulatomat fokozandó itt sem integető angyalkákba botlok először: vezető, ellenzéki politikusainkat a gyorskocsi utcai börtönbe szállították.

Nem olyan mézédes a helyzet, a kalácssütést ezennel napolom. A készülődés láza azonban megmarad: kabát, csizma, táska és már indulok is az országunk háza elé első körben csak tűnődni, van min. Hangulat is van, csak karácsonyi helyett inkább forradalmi.

Röplapokat osztogatnak, amikben az áll, hogy kormányzati képviselők ’elárulják a demokráciát, a demonstrálok célja szembesíteni őket azzal, hogy történelmi bűnt követnek el, ha megszavazzák az új választási törvényt.’

A törvény persze megszavaztatott, mi pedig hazamentünk, de a tüntetésnek azt hiszem, nem itt van vége.  Kérdések kavarognak a fejekben: mit és hogyan kellene tenni? A nemzeti öntudatra ébredés időszaka ez megint? A nemzetközi helyzet mindenesetre egyre fokozódik: tőlünk hangos a világsajtó, de vagyunk-e Mi elég hangosak és bátrak. Hangosak és bátrak, na de mihez? Mi ez a helyzet, amibe napról napra egyre inkább belegabalyodunk? Kell-e ’betonkeménynek’ lenni? Meddig kell láncokat feszíteni? Vagy kell-e egyáltalán? Mit jelent történelmet írni a demokrácia álarcát viselő rendszerben? És vajon a balsors verte múltunkban az „igazi” forradalmárok mindig biztosan tudták, hogy jókor és helyesen cselekszenek?

Nem érzem a realitás talaját, fuldoklom a gondolatimban, amiből Kata rángat ki a hazafelé vezető úton. Dicséri a táskám, ja sok mindent megélt már, anyám barátnőjétől örököltem, elég retro. És ami azt illeti az életérzés is elég retro.  

Kép: Nagy Piroska:  Deutsch Tamás a Fidesz ülősztrájkján a rendőrállam ellen (1989. 04. 27.).