Azt hiszem jobb lesz, ha már az elején kiábrándítalak, és elárulom, hogy pincének pince, egrinek egri, de egy csepp bor sincs. Bocs.

A lépcsőn vergődök, várva, hátha megszán a „Tanár úr”, és nem kényszerít le oda. Nem szán meg. Ő már csak ilyen. Mondhatnám, ilyenek a tanárok, de az ugye nem igaz.

Az a terv, hogy a pincében, imitálni fogjuk, hogy vakok vagyunk. Egy átbulizott, minimál alvásos este után, másnaposan, kómásan, hajnalban, sötét pincében vakosat játszani - remekül hangzik. Mondhatni el se tudok jobbat képzelni, de azért az én fantáziám nem akármi, csak megpróbálom, és megy. Még egy utolsó kísérletet teszek az életben maradásomért, és megemlítem, hogy én akár kint a lépcsőn ücsörögve is igazán becsuknám a szemem, és azt is megígérném, hogy nem nyitom ki, míg ki nem jönnek. De továbbra is hajthatatlan.

A bejáratnál kapunk egy sétapálcát, és a következő lépésnél már nem látok semmit. Hisztim a csúcson, aminek rögtön hangot is adok. Ádám megfogja a kezem. Na jó, legalább nem vagyok egyedül, az is valami, ilyen áldatlan állapotok között.

Egy idegen női hang közli, hogy szerinte engedjük el egymás kezét. Szerintem meg ne, de persze, megfogadjuk a tanácsát. Egyébként meg, nem tol ki velem, így is érzem, hogy itt vannak a többiek.

 A női hang elmondja, hogy alacsonyan van a plafon, de ezt ne ellenőrizzük a pálcával, ha nem muszáj. Nem, nem muszáj, de mégis mi lesz, ha lefejelek valamit? Nem értékelem olyan nagyon a hölgy humorát, és különben is egyre rosszabbul érzem magam. Meg természetes, hogy nem csapkodok a bottal, még leverném a csillárt. Jaa, hogy csillár az nincs, és semmilyen fényforrás.  Oké, csak semmi pánik, lesznek kísérők.

Kiderül, hogy az üde hang tulajdonosa vak. Szegény.

Elmondja, hogy ő fog kísérni minket. Szegény mi. „És egyedül te? -hangzik döbbenten a kérdés többektől. „Jaj, dehogy. Sanyi csatlakozik majd hozzánk!” Még sosem vártam Sanyit ennyire, mint most.  „Sanyi gyermekkorában veszítette el a látását. De menjünk át a másik terembe!”- mondja a hang.

Egy sokk: Sanyi se lát. Két sokk: menjünk át. Mi vaaan?? Hogy hova? Meg menni? És mégis merre? Ha esetleg valaki elfelejtette volna, én semmit nem látok ám! De nem kicsit semmit, hanem baromira egyáltalán semmit. No infó. El fogok veszni. És nincs egy lámpa sem, egy zseblámpácska, egy telefon? (Pff az elején le kellett adni a telefonokat.) És mikor jön az a Sanyi? És addig egyedül te vezetsz? Egyáltalán hol van az ajtó? És valaki fogja meg a kezem! Most!! Teljes sokk.

Valahogy átjutunk egy nyíláson és egymáson.  A női hang megkérdi, hogy hol vagyunk most. Honnan tudjam, te dolgozol itt - vágom rá azonnal gondolatban, borzasztó dühösen, de aztán egy kis tapogatózás után felfedezek egy Tv-t, valaki egy ülő garnitúrát, mások asztalt, székeket. Ki is találtuk, valami nappaliban vagyunk. Na szuper, most már felkapcsolhatják a villanyt. Nincs villany, jut eszembe megint. Villámcsapásként – fény nélkül- realizálom, hogy ahol nappali van, ott más is van, tovább fogunk menni. És már hallom is: gyertek utánam! Egymást bevárva, átjutunk egy másik terembe. Autókat hallok elmenni, érzem a bottal a járda szélét, nagy a zaj, hatalmas a tér, olyan kicsi vagyok, nagyon félek.

A következő terembe is átjutunk valahogy, ami sokkal nyugalmasabb, azt mondják, egy büfében vagyunk, és van lehetőségünk vásárolni. És menekülni nincs? Na, mindegy, akkor vásárolunk. Végre megvan a tárcám, nagyon örülök neki. De nem tudok fizetni, hiszen nem tudom megkülönböztetni a papírpénzeket. Egyesével végigfogdosom a fém pénzérméim. És sikerült, felismertem melyik milyen. De pont annyira domburú csak rajtuk az írás, hogy nem lehet az alapján kitapogatni, így az egymáshoz viszonyított méretük alapján találtuk ki, hogy mivel fogunk fizetni. Azért ez nem egyszerű. Nem rontom el a játékot, de a kiszolgáltatottság miatt az első gondolatom persze az, hogy kiborítom a fémpénzeket a tárcából: „tartsd meg az aprót, te..”- felkiáltással.

Kicsit félreállok, hátha sikerül megnyugodnom. Hallgatom, ahogy a többiek is sorban vásárolnak, és a folytonos kérdést: „jaj, ki vagy?”, és persze „én”, hangzanak reflexből a válaszok. Kicsit hátrálok tőlük, leszűröm a zajokat. Korom sötét van. Hiába nyitom nagyra a szemem, semmilyen fényingert nem érzékelek. Ha most itt elmaradok a többiektől, annak beláthatatlan következményei lennének. Hahha, „beláthatatlan”. Vajon mikor jön a következő csoport? Biztos vannak egerek is. Talán az egértől irtózom leginkább a világon. Azt hiszem, szédülök. Ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben sokkal intenzívebben, mint máskor. Milyen furcsa, pedig csak egy sötét pincében álldogálok, és nem is érnek ingerek, amikről sok –sok mindennek eszembe kellene jutnia. Ajjaj, abba kellene hagynom ezt az agyalást mielőtt totál lesokkolom magam…

Valaki megállt előttem, „Ki vagy?”, „Sanyi, vagyok, gyere tovább!” De, honnan tudta, hogy ott vagyok? Hogy vett észre, mikor egészen eltávolodtam a többiektől? Valószínűleg érzi, hogy valami nincs rendben nálam, hogy riadt vagyok. Beszéltetni kezd, csak általános dolgokról, amitől kicsit visszazökkenek. Elmondja, hogy egy lépcsőn jutunk át a másik terembe. Megint ledöbbenek. Lépcső? És felfelé vagy lefelé? És hány fok? És hová jutunk? És mi lenne, ha inkább visszamennénk? És merre rövidebb kifelé? Nem válaszol. A kezemet ráteszi a korlátra, a bottal kitapogatom: lefelé megyünk. Hallom a többieket is: ki vagy? ki vagy?. Átértünk! Jaj, de jó! Azt nem tudom, hogy hová, de ismét egy sikerélmény, lejöttünk a lépcsőn. Kicsit megnyugodtam, így hogy Sanyi figyel rám. Odavezet a falhoz, és kitapogatok valami szokatlant. Fémből van, és alatta fa, és hengeres, jéé, és lefelé is folytatódik, de le kell hozzá guggolnom, és körbe megy, és a kör széle össze van kötve a közepével, és nem is egy helyen. Jajj, de jó, mi lehet ez? Ádám Te is nézd! -kiabálok rá lelkesen. Majd rájövök, hogy ez egy szekér kereke. Nagyon örülök magamnak. Ádám nem lelkes, nem „nézi”. Én más nézegetni valót keresek a falon. Találtam egy szobrot! Tapogatok, egy ló feje az. Itt a szeme, itt a sörénye, hideg, valamilyen fémből készült. Egyre jobban tetszik ez a móka, már mindenféléket megkeresek, simán felismerem mindenki hangját. Továbbmegyünk, egy mozgó kis hídon kell átmenni. Játszótér. Mérleghinta, mászóka. Aztán egy bolt, kasszával, sokféle termékkel, mindent megnézek, „nézelődök”.

A végén eljutottunk egy helyre, ahol le tudtunk ülni, és kérdéseket tehettünk fel a két kísérőnek, persze ezt is sötétben. Így azt nem tudom leírni, hogy színes volt –e a fal, és azt sem, milyen volt a berendezés. Azt tudom, hogy nagyon megnyugtató, béke szigete volt. Ekkorra szemünk már teljesen hozzászokott a látványhoz. Csend volt, a pincei hűvös ellenére mégis meleg légkörrel. Szorosan egymás mellett ültünk, úgy képzelem talán kis körben a fal mellett. De lehet, hogy csak a kör szimbolikája miatt gondolom így. Mindenesetre nagyon egész volt. Feltettük azokat a kérdéseket, amiket muszáj, amiket mindenki a sztereotípiáiról. Mindenre kíváncsiak voltunk. Tiszta képet akartunk kapni a láthatatlanról, az ő világukról.

Kiérve a vakító fényességbe az örökké zajongó, nyüzsgő társaságunk szó nélkül ballagott az egri utcákon. Befelé figyeltünk, a még sötét helyekre.