Osztálytársak sem voltunk csak ugyanabba a nyelvi csoportba kerültünk még az általánosban. Franciázás sosem volt, szigorúan az angolra koncentráltunk. Aztán valahogy mindig minden másra is. Egyszer megbántott valamivel, valami megbocsájthatatlannal, amit nem lehetett bántó szó nélkül hagyni. Két hét keserves mosolyszünet következett. Abban a két hétben volt időm felmérni, hogy mit veszítek, ha nincsen. Piszkosul hiányzott, de büszkébb voltam, annál hogy felkeressem. A suliban gondosan kerültük egymást, a tekintetek sem találkoztak, délután elmaradtak a talik, a hívások. Már a harmadik nap után fojtó volt a hiánya, az ötödik után egyenesen bénító. Tényleg minden szürke volt és egyhangú. Az első hét elteltével kezdett tudatos lenni, hogy volt egy szenzációs barátom, és rögtön utána eszméltem, hogy a hangsúly pedig a voltra helyeződött. Már kezdtem mondogatni, hogy „örülni kell, hogy megtörtént”, hogy egy ilyen remek embert kevesen tudhatnak barátjuknak – rögtön itt vagyok példának én-szóval elég tudatosan elkezdtem lekeverni az ügyet agyban. Aztán a második hét végén csörgött a vonalas telefon. Mély csönd volt miután felvettem. Hát várakoztam. Kis idő után bemondtam, hogy „akkor én most leteszem a kagylót”, enyhe torokkapirgálás a másik oldalról.

-         Én vagyok az, csak nem tudom, hogy felhívhatlak-e még.

-         Azt hiszem, hogy Te mindig felhívhatsz majd!

És minden ott folytatódott, ahol abba maradt, nem volt sajnálom, sem magyarázkodás, de mégis olyan gyermekien bájos volt az egész, és én olyan boldog voltam, hogy végre helyre állt a világ rendje. Ezt követően nem is volt ilyen megoldhatatlan nézetkülönbségünk. Tudtuk már, hogy muszáj a másikban esetleg nem tetsző dolgokat elfogadni, mert annyira sok a nagyon tetsző, hogy butaság lenne veszni hagyni. De ez akkor már ösztönös volt, nem adódtak olyan szituációk, ahol egymásnak kellett volna ugranunk, ismertük az erőviszonyokat, és tiszteletben tartottuk a határokat.

Aztán egy helyre mentünk továbbtanulni is. Ez a tény csak tovább erősítette kapcsolatunkat. Az új hely- új élet témában mindkettőnknek kellett az a biztos pont, amit a másik tudott nyújtani. Sokan mondták, sok helyen olvastuk: „nő és férfi között nincsen barátság”, ekkor persze esetünkben még csak fiúról és lányról beszélhettünk, de mindketten holtbiztosak voltunk a másik barátságában, sosem kérdőjeleződött ez meg kettőnk között. Lehet, mert túl sokat tudtunk.

Négy remek év következett, de nem indult egyszerűen. Ekkor jöttek az első durvább pofonok az élet markos kezeitől, de nem bántuk. Sziklaszilárdan álltunk az elveink mellett, jöhetett osztályfőnök, óraadó, igazgató, osztályközösség vagy bármi veszedelem. Kezdtünk rájönni, hogy a világ nem fenékig tejszínhab, hogy nem mindenki olyan, mint mi, néha arra, hogy elég kevesen olyanok, mint mi. 

Az első hetekben valami ünnepélyre készült az egész iskola, lent a fekete-fehér egyen katonák gyülekeztek már, mi a galériából figyeltünk. Lenéztünk mindenkit? Máshogy akartuk csak, akartuk, hogy lehessen máshogy. Ő csak azért is fekete ingben, én csak azért is fekete blúzban. Széllel szembe. Kétségbe esve néztük a tömeget. Űrhajósnak éreztük magunkat, aki idegen terepre tévedt. Előugrott az egyik sorból a fehér gyapjúpulóveres, bokalengetős szövetnaci- makkoscipő- fehér, sport zokni design srác. Sírni tudtunk volna. Mit keresünk mi itt? Néztünk egymás szemébe fürkészve, várva hogy onnan jön majd valami vigasz. Hamar rájöttünk, nem illünk a rendszerbe, sok fronton nem. Arra is hamar rájöttünk, hogy nem fogjuk feladni. Küzdeni kezdtünk, hogy a mi gondolkodásunk is megjelenjen a palettán. Nem voltunk hajlandóak beállni a sorba, de teperni kezdtünk, hogy saját sorunk legyen. Így utólag belátom, a saját sorsunkért tepertünk minden erőnkkel. Sokszor volt keserves, nehéz és tömeggel szembemenős, ordítva, hogy mi máshogy akarjuk. Délutánonként sebeinket nyalogattuk, de másnap mindig újra síkba szálltunk. Egy hónap múlva megnyertük a sulirádiós-stáb jogkört, magunk mögé utasítva a tanárok elvárásit, és a gyilkos felsőbb éveseket. Két hónap múlva én lettem az iskolai diákönkormányzat elnöke, Ő pedig a legjobb munkatárs. A harmadik hónapban megszerveztük a rém konzervatív gimink első külsősök számára is nyitott buliját. A diákélet irányítása a kezünkbe került. Megállíthatatlanok voltunk, ugyanakkor kezdtük magunkat otthon és jól érezni a suliban. Ezt persze nagyon sok meló követte, átgondolkodott éjszakák, tervek, álmok, csak egyben voltunk biztosak: jól akarjuk csinálni. Kezdett nyomni a felelősség is. Luxus volt szembemenni a „tanári elnyomással”, egy esetben lehetett, ha nem volt rajtad fogás. Kénytelenek voltunk tanulni. Ha a rosszfej tanár „szenvtelenségünkért” bosszúból kettővel rosszabbat adott is a dogánkra, az csak úgy nem volt fájó, ha egyébként hatosra tudtuk a leckét. Semmi kihágást nem engedhettünk meg magunknak. Akinek visszapofázó kártyája van, annak muszáj eminensnek lennie, különben vége. Nekünk meg kellett az a kártya még négy évig. Így első padban ültünk, egymás mellett, kész volt a leckénk, délutánonként kikérdeztük egymást, és amikor minden megvolt, elkezdtük építeni az iskolai közösségi életet.

Hát így egymás hátnak feszülve éltünk át sok sírást, nevetést, tanulást, fejlődést, gólokat, öngólokat, pofonokat, visszaütéseket és az egyik „legjobb periódust az életünkből”.

Persze mikor az első évnyitón azt mondta az igazgatónő, hogy életünk legszebb négy éve következik, könnyes szemmel néztük egymást, hogy ha ez így van, szar életünk lesz.

Azért annyira szar nem lett, sem az a négy év, sem a többi következő. A gimi végeztével más-más irányba indultunk utat keresni (törni) magunknak, ahogy az lenni szokott. Nem ültünk már egymás mellett matek órán, nem volt fontos mi volt a lecó magyarból, és hogy mikor írunk töriből dogát, elmúlt a napi rutin, elmúltak a közös küzdések. Másféle hatások értek, másba fektettünk hatalmas energiákat. Évek teltek el egymás nélkül.

Este csörgött a telefonom.

-         Én vagyok az, hívhatlak még ilyen későn.

-         Te bármikor hívhatsz.

Pont felém járt, találkoztunk is.

Két felnőtt ült egymással szemben az étterem teraszán, hát mert időközben tényleg felnőttünk. És bár évek óta nem találkoztunk volt híd a másikhoz. Ott volt ugyanaz a csillogó szempár, tele értelemmel, a világot megérteni akarással, a világban otthon lenni harccal. Az a fiatal felnőtt, aki ugyanaz a forradalmár ma a mindennapokban, mint tíz éve volt, aki nem bírja nézni az igazságtalan helyzeteket, akinek kell a tér az önmegvalósításhoz, aki bármit csinál, mindig száz százalékon küzd érte, és ott voltam a szemében én.