Három évesen viszonylag ritkán érik az embert igazán nagy fájdalmak, ritkán gondterhelt. Persze fáj, amikor lefejel a mászókáról a homokozóba, amikor a bicaj küllőkbe beakad a lába, vagy ha elfogy a túrórudi, ezek valóban fájdalmas percek.

Az, hogy apám elhagyott elég nagy fájdalom, de valahogy akkor nem éltem ezt meg. A sztori elég tipikus, leugrott a boltba cigiért, aztán többet nem láttuk sose. Köddé vált, vagy cigi füsté?!

Láttam, hogy Anyám zokog. Féltem, mert nem tudtam, mi történik, de másnap szinte minden a régiben folytatódott: óvoda, játszótér, nagyszülők. Csak akkor éreztem, hogy valami így nem teljes, amikor a többiek mesélték, hogy apukájukkal játszottak, kirándultak. De ez is inkább csak fura volt, nem apám ...

 Csoportokat animálni pedig jó móka. Egy országos konferencián az egyik csoport szakmai munkáját én koordinálhattam. Nagyon megtisztelő feladat volt ez. Igazán „nagy emberek” beszélgetését irányítani, terelgetni, mederben tartani mindezt kreatív módszerekkel, hát jó kihívás.

Minden energiámat beleadtam a készülésbe, másik három kollégával karöltve éjt nappallá téve ötleteltünk csak a szakmai részen, hogyan lehet kihozni a legtöbbet az egész napon át tartó maratoni konferenciából.

Minden mondatnak, minden helyzetnek, minden kérdésnek extra üzenetet terveztünk. Ez a tudatosság jellemezte már a helyszín kiválasztástól kezdve, az összes dekorációs elemet, a kivitelezők bevonását, a szakmai anyagokról nem is beszélve.

...

 Azt hiszem jobb lesz, ha már az elején kiábrándítalak, és elárulom, hogy pincének pince, egrinek egri, de egy csepp bor sincs. Bocs.

A lépcsőn vergődök, várva, hátha megszán a „Tanár úr”, és nem kényszerít le oda. Nem szán meg. Ő már csak ilyen. Mondhatnám, ilyenek a tanárok, de az ugye nem igaz.

Az a terv, hogy a pincében, imitálni fogjuk, hogy vakok vagyunk. Egy átbulizott, minimál alvásos este után, másnaposan, kómásan, hajnalban, sötét pincében vakosat játszani - remekül hangzik. Mondhatni el se tudok jobbat képzelni, de azért az én fantáziám nem akármi, csak megpróbálom, és megy. Még egy utolsó kísérletet teszek az életben maradásomért, és megemlítem, hogy én akár kint a lépcsőn ücsörögve is igazán ...

Hét évvel ezelőtt a „non-profit szervezetek működése” című tantárgyam által „inspirálva” (kényszerítve?)   töltöttem gyakorlati időszakot egy civil szervezetnél, a Dabasi Lokálpatrióta Egyesületnél.

A szervezet vezetőivel való első beszélgetésünk alkalmával közöltem, hogy nem tudok kávét főzni, és nem is akarok. Jelezve ezzel, hogy vagy adnak normális feladatokat, vagy máshol is el tudom tölteni az időmet. Mondták, hogy ne aggódjak, leginkább teát isznak.

Abban a félévben a szerdáim nagy részét az egyesület irodájában töltöttem. Egy ilyen reggel vártam az aktuális feladatok kiosztását a Főnöktől. Hosszas, patetikus előadásba kezdett aznapi munkám fontosságáról. Negyed óra is eltelt mire kinyögte: Futónapot ...

 Első ránézésre nem mondanám magam kifejezetten különlegesnek. Értékem sem tartozik a megfizethetetlen kategóriába. Mégis azt hiszem, hogy szép karriert futottam be.

1947-ben az olaszországi Carrából márványtömbként indult a pályafutásom. Először Párizsba szállítottak, ahol több hónapos fúrás-faragás következtében kisebb darabjaim egy ékszerműveshez kerültek. A francia egy hosszúkás, csepp alakú ezüst keretbe pattintott, majd csiszolás után egy fekete szegéllyel alakította ki végleges formám. Kis kereskedésében áruba bocsájtott és egy David nevű amerikai katona váltott meg feleségének.

1960 tavaszán már Kanadában lógtam a világszép hölgy, Kate fülében. Fekete, zárt nyakú estélyit és tűsarkút viselt. Meg persze engem. ...

Sötétedik, majdcsak hazajutok egyszer, bár manapság semmi nem sikerül, semmire sem érek rá, túlterheltnek érzem magam.

A járdán egy srác ácsorog egyedül, de meg is érkezik várakozásának alanya, egy barát lehet, mert a vállára ugorva köszönti. Most már együtt, nevetve - szökellve tovalibbennek.

  De szeretnék én is (hej) ilyen gondtalan lenni…

Alkonyat van, ugribugriról hazafelé igazából nem is sietek, kezemben vizes palack, vállamon hátizsák, tekerem a bicót, a szél fújja a hajam.

Elhúz mellettem egy autó, benne idáig dolgozó emberek. De szeretnének ők is ilyen gondtalanok lenni…

 Tengenek –lengenek a napjaid, te magad leginkább silány tengődésnek érzed, rózsaszín lebegés egy szál sem, maximum a hajad lebeg, persze az sem a lágy tavaszi szellőtől, hanem a metró huzatától. Szóval így éldegélsz a hüvelygomba reklámok és Ásóka könnyfakasztó világában, a kultúra eme melegágyában (a hideg is kiráz), de vigasztal a tudat, hogy magamra mindig számíthatok. Na, nem mintha olyan megbízható figura lennék, vagy rejtett, képességeim lennének, amelyek kiaknázása örökre biztosítaná létemet. Megnyugtatlak, semmi ilyesmiről szó sincs, pusztán a napi csetlős-botlós, sírva nevetős sztorik, tudod, amikor te vagy a nap Lúzere, amikor meg kell állnod és sírásig nevetni magadon. Amikor randi előtt beragad a cipőd sarka a ...