Szeretem azt hinni, hogy csak farsangkor és Velencében trend az álarc, annak ellenére, hogy pontosan tudom, ez nem így van. És tessék ezzel a naivitással máris gyártottam magamnak egyet: egy becsapást, ámítást, álarcot.  

Emellett azt is szeretem hinni, hogy nekem nincsen szükségem álarcokra, ezért nekem nincsenek is. Mert ismerem magam, és mert mindig pontosan azt mondom, amit gondolok.

Különösen hétfő reggel, amikor a főnök átfogó jelentés írására kér a múlt évi eredményeinkről. Na, akkor mindig megmondom, hogy figyelj csak, el se hiszed, mennyire nem érdekelnek a múlt évi eredményeink. Hétfő reggel van, darabjaimra vagyok csúszva, le kell tolnom a kávét, meg még reggelizni se volt időm, mert nem tudtam eldönteni, melyik blúzt vegyem ...

Egy egyetemista románca a demokráciával

A szüleim 56-után hagyták el az országot. Én már nem is itthon, hanem Amerikában születtem meg jóval később ’magyar emigránsok’ gyermekeként. Ez a magyarság nagyon hangsúlyosan jelen volt a mindennapjainkban. Szüleink tudatosan örökítették át a nyelvet, a kultúrát, nemzeti hagyományinkat és mindezek mellé persze óhatatlanul társult az a szabadabb nyugati szellemiség, amit mi már természetesnek vettünk. A történetekből tudtuk ugyan, hogy a demokrácia az a kincs, aminek tündöklése, csak akkor érvényesül, ha közösen óvjuk azt, de gyermekfejjel, és még tinédzserként is ezek csak nagy lufi elveknek tűntek. Nem tudtuk átérezni, mit jelenthet a valóságban a „közösen óvni” kifejezés.

...

Minden a bejáratnál kezdődött, minthogy általában a dolgok az elején kezdődnek. De már az sem volt szokványos, hiszen még sosem autóztam be a Szigetre. Hát idén megtört a jég - ha stílusos akarok lenni, a Duna jege- és autóval közelítettük meg az élővilág eme csodás képződményét.

Megérkezésünkkor váratlanul egy újságíró jegy tekeredett a karomra, gondoltam ezzel ismerte el a világ eddigi tevékenységemet, de barátnőm hamar felvilágosított, hogy maximum a Sztárom a párom című filmből ismert Kutyák és lovak c. újság kamu írója lehetek. 

Ettől kissé sértődötten, balra fordultam, ízlelgetve a képet, hogy milyen cuki taknyos kis allergiás lovas póló közvetítő lennék, és nii, egy gyerekkori Marcim.

Egymás nevének ...

Egyszerűen nem volt érzéke a humorhoz. Egy ideig ámította ugyan magát, hogy más az ízlése, másként dolgozza fel a bejövő ingereket, arra is gondolt, hogy a hiba nem is benne van, hanem a környezetében. Talán ő valójában kifejezetten jó humorúnak mondható, csak a körülötte élők savanyodtak be az idők folyamán.

Sajnos azonban az ő ideje folyamán rá kellett jönnie, hogy tévesen volt ilyen bizakodó. Bármilyen társaságba került is, rendre azt érezte, hogy nem tud szórakoztatóan mesélni semmiről. Borzasztó unalmas ömlengésekbe fulladt minden beszélgetése. Valahogy mindig azokat a helyzeteket vélte mulatságosnak, amelyek egy cseppet sem voltak azok.

Ez a tény idővel annyira rátelepedett, hogy már mások humorral spékelt történetein ...

  Napok óta tipródok, nem jó ez így. Kizsákmányoljuk egymást. Kétségbeesve kutatunk valamit, ami talán sosem létezett, csak a cigarettafüstön átszűrődő fények játéka volt a kép fejünkben a másikról. Mára már az illúzió sincs meg, a képet felperzselte az idő.

Öt évet mégiscsak lehúztunk egymás mellett. A kényelem ragaszt össze minket. Utópiát üldözünk egymásról, és a hajsza közben elhagytuk magunkat. Egy másik én vagyok, nem az, akivé a veled töltött idő zsugorít a szemedben. Közben úgy tűnik, hogy ez a csökevényem végérvényesen mégis hozzád tapadt. Egykori érzéseink rabláncán lógva sóvárgunk most az énünk felé, és hónapok óta gyengének bizonyulunk kitépni magunkat ölelésünkből.

Szakad a hó, az út ...

Vizsgázni menni nem egy önfeledt élmény. Illetve én ilyen helyzetekben elég gyakran elfelejtem magam, és csak a testem alapfunkcióinak beüzemelésével viszem el az információhalmazzal pumpált szellemem a kijelölt vizsgaállomásra. Már az utolsókat rúgva, tanulással éjt nappallá téve, zombivá alakulva a kóla-kávé-tételek kombó vénásan fogyasztásától, szociális érzéket hátrahagyva indultam a buszmegálló felé. A tikkasztó nyári délután buszmegállóban vácsorgással folytatódott. Negyven fok, de a frizurám így is tart. Végre befut a várva várt, a volánnál Mr. Durcival.

Mr. Druci alig idősebb nálam, ezért rendre tegezem, míg Ő rendre magáz. Mindegy is, ezen most nem tapadok le, kérem a jegyet, fizetek. Nem tud visszaadni. ...

Van ez az adventi jóérzés projektünk a barátaimmal. Szerettük volna, ha idén nem csak a bevásárló központok műanyag, fehér színű karácsonyfáiból és a jászol körüli lila tehenekből gondolnánk, hogy lesz Karácsony most is, ezért kitaláltuk ezt a közös, hétköznap színező projektet. Abból áll, hogy megpróbálunk minden nap valami jót csinálni, valami jót valaki másnak, valami jót magunknak, valamit, amitől jobb emberré tudnánk picit válni. Abban állapodtunk meg, hogy lehet ez kicsiség is, hogy például nem fejelem meg a kollégámat, ha ostoba, vagy valami brutálisan nagy is pl. az ostobasága ellenére kifejezetten kedves leszek vele –már csak így kísérleti jelleggel is. Olyan jóságot nem ér beszámítani, amit egyébként is ...

Vannak azok a napok, amikor az „én itt se vagyok” lámpa villog a homlokomon. Ezt az állapotot igazán sok minden előidézheti. Például ha a „múlt éjjel” kettővel görbébb volt az ideálisnál, ebből adódóan az alvással töltött órák száma a nullához konvergál. Reggel az életfunkciók betöltéséhez nem elég maradéktalanul a meglévő energiaforrás.

Nem, nem alszom vissza, minimál üzemmódban, de végig fogom csinálni ezt a csodálatos napot! Az elhatározást a tükörrel való konfrontálódásom erősen megingatja. A hajam egy dráma, de már nincs idő megmosni, a körömlakkom lepattogott, nem szem alatti táskákról beszélünk, hanem orbitális vállamig leérő fekete kofferekről. A hajléktalan hatást fokozandó, trógernek öltözöm.

 Alapvetően én tökre bírom, hogy „vidéken” élek. Jó, jó azért nem olyan nagyon vidéken.  Ha muszáj, negyven perc alatt átszelhető a köztem és a főváros, illetve a köztem és Kecskemét között feszülő táv. Ha nagyon muszáj ez a perc-idő tovább csökkenthető egyenes arányban a gyorshajtási csekken szereplő összeg növekedésével.

Meg persze néha itt épül Európa is, azt gondolom, hogy egészen civilizált a közeg. Jó érzés tudni, hogy „kik mennek az úton” és azt is, hogy mit jelent a „nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Szóval olyan kisvárosi bájos komfortérzetes. Leginkább semmiért sem adnám, hogy fűben fekve olvashatok, hogy sétálunk az avarban, az őszi reggel illatát, egyáltalán, hogy ...

A világ sajtó fotói között sétálni szívfacsaró megtapasztalás.

Az elmúlt év legmeghatározóbb pillanatai nagyrészt persze világokat megnyomorító drámák.

Válogatott finomságok: földrengés, földcsuszamlás, vulkánkitörés, népirtás, elnyomott nemzetek túlélésért folytatott harca, áradás, éhínség, tömeg terror, erőszak, fertőzések, betegségek, mészárlás, nyomor.

A képek erejétől megsemmisülve, tátott szájjal vonszoljuk magunkat egyik megrázkódtatástól a másikig. Lábaink előtt fekszik a haldokló világunk, amin üveges tekintetünket hordozzuk körbe-körbe. Elkeseredett, kétségbeesett, jajveszékelő kiáltás minden kép. Kérdések ezreit ébresztve: mit kellene másként csinálni? Hogyan lehetne jobban? Miben tudnánk ...

Gyerekként a verandán ülni a nekem kötött kis rózsaszín kardigánban, mustot nyalogatni. Szaladgálni a hatalmas diófák lehullott levelei között, hallgatni, ahogy zsörtölődsz: „sosem fogynak el, belepi az egész udvart, reggeltől-estig szedhetnénk!” -   nevetve térdig gázolni az avarban, majd segíteni feltakarítani.

Templomba kísérni, és izgatottan várni, hogy a piros örökmécses zöldre váltson-indulhatunk. A ház előtt árokparton ülni, biciklivel elzakózni és tudomást nem venni róla.

Étvágytalannak lenni, Nálad mindig ugyanazt kérni ebédre, felét a kutyának dobálni, majd már kórusban mondani Veled: „azt a Morzsi is szereti”. Hallgatni, hogy könyörögsz: egyek, majd hagyni magam rábeszélni, finomságot is kérni. Élvezni, ...

Nagypapáék abban az utcában laknak, amelyikben összeérnek a fák, és amelyik rettenetesen messze van tőlünk. Alig bírtam ki a kocsi hátsó ülésén az oda vezető utat, nagyon meleg volt. Tomival már össze-vissza rugdostuk egymás lábát, végigénekeltük az összes dalt, amit ismertünk, vagy kétszer, kivéve a hegyek közöttet, mert azt legalább ezerszer, pisilni kellett, szomjas voltam, viszketett a szúnyogcsípésem, így hát kórusban vergődtük, hogy „Apa, apa ott vagyunk már?”. Apa pedig végre ráfordult erre a fa-alagútra, ahová alig szűrődött be a napfény, de a végén ott integetett Nagymama a kapuban.

Anya bent kérdezte, hogy nem viszket e már a szúnyogcsípésem, de az valahol az almás lepény és a bodzaszörp között teljesen ...

Fürdőkádban ejtőzéssel kezdődött, hab szembemenéssel folytatódott. Hátranyúltam a törcsiért, majd laza ütődést éreztem a hátamon. Biztos a szappan volt. Nem is használok szappant. Akkor a tusfürdős flakon. Az a másik oldalon van, az összes többivel együtt. Ebben a pillanatban lettem biztos benne, hogy a telefonom is a habok közé ejtőzött. Kikapcsolódásra vágyott, megkapta, illetve megadta magának. Csaknem minden számom elúszott, leginkább azok, amiket manapság használok. A gimis osztálytársaké persze megmarad, ami roppant szentimentális, viszont elég gyanús, hogy már nem a tíz évvel ezelőtti számuk él. Úgy döntöttem, hogy akkor majd lassan-lassan vagy visszajönnek a számok a gazdáik által, vagy Taigetosz pozitívnak minősülnek. ...

Ma valahogy semmi nem az igazi a homokos part helyett a sziklásra jöttünk le. Jobb lenne a homokos, itt szúrnak a kövek, egyenetlen lábam alatt a talaj, mentálisan meg úgy érzem, kicsúszik a lábam alól. A szállodában összekevertük a törölközőket, nem az én pihe puhámat hoztam le, ez irritálja a leégett bőröm. Nem akartam egész nap a vízben lenni, de pont az én újságomat sikerült elhagynunk, így jobb program híján úsztam, majd a napon aszalódtam. Brutálisan tűzött, most hogy megy le, már a perzselés is alábbhagy végre. A csajom itt fekszik mellettem, persze az Ő újsága nem tűnt el. Felajánlotta, hogy beszélgessünk, de semmi kedvem hozzá, olvasson csak.

Most egyedül ülök a hatodik emeleti panellakásomban a nagyváros ...

Törött fények mennek el a mi utcánkban. El-elkapott ütemek. Zajra olvadó világban most egy lelket keresek.

Egy lélekrégész jön, Nála folyton ásatás van, lemegy magába és hetekig nem látom. Lentről felszínesen küldi az infót: „igen van kaja, fűtés, tiszta ágynemű”.

Csak átcsoszog az életemen. Nem csinál nagy felfordulást, hurrikánokat, viszont konstans csoszog. Ha eltűnik a csoszogás hangja, csend lesz. Csönded vagyok – suttogja és mennydörgő robajjal rám vágja az ajtót.

Miért csináltad? Hová mész? Miért nem jössz vissza? De már csak a megrepedt porcelánvázából visszaverődő hangjátékot hallom.

Hol vagy? Hol vagy? - kiabálom egyre ordítva rekedve suttogva elhaló hangon magamban.

Naponta utána vágok egy ...

Vidéki patinás éttermünkbe én viszem a fényt. A századelőn nyitottuk meg kapuink, a kor ízlésének megfelelően a stílus a kifinomult szecesszió. Azóta persze számtalan dolgon mentünk keresztül. A háború alatt a hotelrészlegünket tiszti otthonokká alakították, csodálatos freskóinkat birkamód bemeszelték, báltermünket közönséges menzává, tömegétkezdévé alakították. Ekkor sehogy sem illettem a képbe, gyönyörű, méteres kristályágaimmal, függőimmel egy halott kor, de mindenképpen egy megtagadott arisztokrata világ fényűző szimbóluma voltam, így hát fényemet a padlásra űzték. Na és ha már a bécsi keringőt mellőzték, én sem szívesen asszisztáltam volna kristálycsillárként a prolik mindennapos „krumplistészta ...

 Futás az aluljáróban. Fel a lépcsőn, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, fent vagyok. Ellenőrök, csak semmi pánik eliszkolok mellettük, úgyis rajtam van a láthatatlanná tevő napszemüm. Náluk meg a dekódere, úgy látszik: „Jegyeket, bérleteket”. Rendben, mindjárt meglesz, ide tettem valahová, itt kell lennie - szabadkozok, a táskában történő percekig tartó ásatásaim alatt. Szájfény, szemüvegtok, egy könyv az irodalom oltárán, egy könyv a tudomány oltárán, - lehet, hogy a táskám mégsem a megfelelő szentély nekik? – fogkefe, usb kábel, fésű, névjegykártya tartó, rágó, színes papír, telefon, pirított gesztenye még karácsonyról, csokis papír, zsebkendő, füles, pendrájv, parfüm, a fél éve keresett fülbevalóm egyik fele, ...

A barátid szemébe nézni mikor nagyon mélyen vagy igenis nehéz. Egy idegenen laza nemtörődömséggel átnézel, gondolván mit tudsz te erről. Mit tudsz te arról, hogy embert kell nevelnem a két éves lányomból, hogy kifulladásig dolgoznom kell, hogy költözök, és arról, hogy mindeközben megszakadt a szívem?! Annyi mindent megtettem, hogy valóban egy család legyünk mi hárman. Erőmön felül próbáltam leküzdeni, mindent, amit én szerettem volna, mindent, ami nekem volt fontos és feláldozni, hogy a gyereknek és az apjának jó legyen. Valahol útközben úgy látszik, saját magamat áldoztam fel. Egy kopott fénykép lehetek hajdani önmagamról, elsárgult, meggyűrt és tartalom nélküli.” Hé, paraszt! Melyik út megyen itt haza ...

 Egy ideje nyári szabadságomat töltöttem, elég hosszúra nyúlt, de persze megérte rám várni mindenkinek, csupa új élménnyel gazdagodtam. Na, de ideje munkába állni.

Langy meleg indiánnyár, enyhén tarkuló falevelek a nagyváros parkjaiban, forgalmas sétálóutca, elegáns terasz-kávézó. Gondosan felmérem potenciális partnereimet, hisz ki tudja, meddig leszünk társak.

Egy Nagymama, három viháncoló unokával. Nem – nem, semmi kedvem a gyerekzsivajhoz. Egy élére vasalt, negyvenes, nagyon bizi, öntudatos, fejtetőn feszesen összefogott hajú, harcilidikür hordó. Nem lenne nagy meló, különben is, milyen profán álmai lehetnek: „jaj, csak sikerüljön a keddi meeting!” – nem, köszi, oldja meg nélkülem.

Az utcafronthoz legközelebb eső ...

 Vannak emberek, akiket igazán közel érzel magadhoz. Ezer éve melletted vannak, ismernek, mindent tudnak. Te is mindent tudsz. Amikor a szemükbe nézel, magadat látod, sziporkázást, ugyanazt a humort, hasonló lelket, azokat az érzéseket, azonos kérdéseket és azonos válaszokat.

Aztán egyszer csak keletkezik valami visszafordíthatatlan repedés a közös lelketek cserépedényén. Minden összetörik. Hiába próbáljátok a legóvatosabban, a legfigyelmesebben megragasztani, nem megy, nem lesz olyan, mint „újkorában”. Csak maszatolás van, és semmi sem a régi. Pedig mindent megtennél, tűzzel-vassal küzdenél, hogy visszakapd azt a régit, ugyanazt a gondolati és érzelmi harmóniát, összetartozást.

Mindent megpróbáltatok, és már csak ...

 Nem volt beírva a naptárba pirossal, hogy ez ma bizony a nőnap mintájára kibulizott pasinap lesz, sőt nem is ezzel a tudattal ébredtem, hogy márpedig én csinálok egy ilyet. Gyanútlanul elindultam a munkába. Amolyan hétfő reggelesen. Amolyan szakadó esős hétfő reggelesen. Már a kiállást követően elsüllyedt a kiscipőm a sárban, elég jól indultunk neki a napnak. Nyitottságom csaknem az eget verdeste, szigorú, csík tekintetem szinte egybenőtt az összeráncolt homlokommal. Sárból cipellőt kihorgászni nem vicces. Visszaugrálni a lakásba másik cipőért féllábon, szintén nem vicces, illetve nekem valahogy nem elég kifinomult a humorom ehhez, hétfő reggel. Amikor minden móka lezárult, végre elindulhatok dolgozni. Nem is értem, hogy létezhet a ...

 Osztálytársak sem voltunk csak ugyanabba a nyelvi csoportba kerültünk még az általánosban. Franciázás sosem volt, szigorúan az angolra koncentráltunk. Aztán valahogy mindig minden másra is. Egyszer megbántott valamivel, valami megbocsájthatatlannal, amit nem lehetett bántó szó nélkül hagyni. Két hét keserves mosolyszünet következett. Abban a két hétben volt időm felmérni, hogy mit veszítek, ha nincsen. Piszkosul hiányzott, de büszkébb voltam, annál hogy felkeressem. A suliban gondosan kerültük egymást, a tekintetek sem találkoztak, délután elmaradtak a talik, a hívások. Már a harmadik nap után fojtó volt a hiánya, az ötödik után egyenesen bénító. Tényleg minden szürke volt és egyhangú. Az első hét elteltével kezdett tudatos ...

 Hosszú volt a nap, picit meg voltam borulva, de az ablakon kinézve örömmel nyugtáztam, hogy nem borult az ég, így bicóval indultam az aktuális erőnléti edzésre. A nyári estéhez, és a tervezett mozgáshoz is inkább illett stílusában a bicaj, és különben sem tudtam volna a szemembe nézni, ha az autót választom.

Egy idő után már gyanúsak voltak a hatalmas fekete felhők, de akkor már késő volt visszafordulni. Az edzés végeztével természetesen égszakadás-földindulás vette kezdetét, meg nekem a hazafelé vezető 8 kilométeres utam. Védőfelszerelés pedig egy szál se, no meg váltóruha se, csak én és a bicó.

Cirka az út felénél már a pokolba kívántam az egész edzést. Agonizáltam, hogy miért nem bírok otthon TV-t nézni, mint ...

 A homokozó készletből mindig a szőlőt formázó volt az enyém. De a szőlő mellett persze az én szettemben is ott volt az alma. Sokáig árválkodott, hiszen mint mondtam, mindig a szőlőt használtam én. Az alma olyan szabályos, már-már művészien tökéleteske megjelenése úgy látszik gyermekkoromban is messze állt az én minden szinten lázadó személyiségemtől. Szerintem például forradalmárnak születni kell. Az nem csak úgy kialakul, az vagy van, vagy nincs, és hát nálam leginkább van. Hát így történt, hogy én mindig a rengeteg kis idomból összerakott szőlőformát tudtam csak igazán értékelni. Imádtam, ahogy a kis görbe vonalaival megtöri a homokszemeket, mégis egységben tartja őket. Időközönként gondoltam rá, hogy árva almámat ...

 Szolgáltatás. Már a szó maga annyira tükrözi, hogy hogyan lehet jól csinálni: alázattal. Eléggé rá vagyok állva a témára minden fronton, legyen az a fodrásztól az autószerelőig, egy butik vagy éppen orvosi ellátás. A vendéglátóhelyek pedig szinte mindig dobogósak a „hogyan ne szolgáltassunk” gyűjteményemben.

Megismertünk egy új kedvencet, ahol nagyon igényes, füstmentes közegben, lehet jókat inni-enni. Már-már majdnem elkönyveltük a piros pontot nekik, mikor megismertük az új pincérfiút is. Egészen jóképű – még a pultból. Volt időnk élvezni az esztétikai gyönyört, ugyanis fél óra várakozás után sikerült csak kitolnia magát az asztalunkhoz, mindezt úgy, hogy a koradélutáni órára való tekintettel rajtunk kívül ...