„- Milyen volt az estéd? - kérdezi lefekvés előtt.

- Kellemes volt. Talán picit implicit-szürreálisnak mondanám.

- Bogozd ki!

- Az az érzésem, hogy van valami defektje az idősíkoknak, amik összegabalyodnak a szavaink rétegeivel és a lelkünk mélységei vetnek neki hullámokat.”

Kicsit mintha kinőttem volna már a rock zenét, mégis eldöntöttem, hogy kivételesen kihagyom az edzést, mert ma egy helyi zenekar koncertje lesz, és ott szeretnék lenni. Aztán elkezd esni az eső. Vergődőm, akkor mégis inkább edzésre megyek. Persze közben sem hagy nyugodni a dolog, féltávon kifutok a teremből: „Bocsi csajok, máshová húz ma a lelkem.” Nem tudom definiálni, honnan jön a menni akarás, azt viszont tudom, hogy ezzel elnyertem a nap ...

Vannak fontos dolgok az életben, például, hogy milyen naptáram legyen az új évben. Tudom, tudom, hogy sokaknak ez annyira jelentőségteljes téma, mintha legalábbis az aktuális körömlakkom kiválasztásának szempontjait ismertetném–bár a közhiedelemmel ellentétben az sem egyszerű kérdéskör.

A naptár viszont végigkíséri az egész évet, folyton nálam van, mindig kiszolgál, ha írhatnékom van, kihelyezett memóriaegységként funkcionál, ezért évről-évre muszáj, hogy megtaláljam belőle a tökéleteset, ami sajnos nem kihívásmentes feladat.

Már az óév végén elkezdtem felmérni az aktuális kínálatot és ráleltem egy csodálatos példányra a neten: gyönyörű design képek a lapok szélén, finom nyomott minta minden oldalon, a mérete ...

Ösztönösen viszolygom minden nemű kényszertől és a legapróbb rá utaló jelektől is, már az a társadalmi elvárás is borzolja a kedélyállapotomat, miszerint szilveszterkor kötelezően jól kell érezni magam. A nyomástól, amit a jóérzések kötelező megjelenítésének paradoxona vált ki belőlem, azonnal rosszul is érzem magam, de általában ezen a mentális küzdelmen sikerül felülemelkednem (így vagy úgy).

Kötelezettségeimnek eleget téve már jó előre gondolkodtam rajta, mitől is szeretném magam jól érezni ezen a varázslatos estén. Az egy sima-egy fordított elvet követve a tavalyi zenés-táncos-fergeteg-tömegparty után idén úgy éreztem, hogy a barátokkal eltöltött este kellő megkoronázása lenne az évnek. Mivel a barátok ...

Van olyan nap, hogy húszan is bejelentik nekünk: őstermelői igazolványt szeretnének! Ebben semmi meglepő nem lenne, ha nem lenne óriási tábla az ajtónkon: mi pályázatokkal foglalkozunk, minden, ami föld és mezőgazdaság és az ősök termelése az a szomszéd irodában zajlik – a tőlünk teljesen független falugazdászoknál. Nekünk csak abban az óriási szerencsében van részünk, hogy egy épületben dolgozhatunk velük: a mindenek – és az őstermelői igazolványok tudóival.

- Jó napot, olyan érdekelne, hogy őstermelőit szeretnék kiváltani...

- A szomszéd irodában tudnak segíteni.

- Értem, de nekem csak egy kérdésem van, hogy amikor…

- A szomszéd irodában tudnak segíteni.

- …de én csak a csekket szeretném először...

- ...

Elment a Szerjózsa, elvitte a tankot,

benne volt a kombinált fogó.

Állj meg Szerjózsa …

Hozd vissza a kombinált fogót!”

 

Kata nem az a kapcsolódási világbajnok. Ha hosszú éveken át, stabilan hoztál valami szerethetőt az életébe, csak akkor képes értékelni, csak akkor engedi meg magának, hogy ő is igazán nyisson feléd. Éveken át viszont csak kevesen törődnek, és ami azt illeti nincsenek sokan azok sem, akik következetesen képviselnek értékeket, nem csak Kata felé nem, hanem úgy általában nem.

Kevés az olyan morális vagy erkölcsi, etikai értékünk, amit magunkra vonatkoztatva is hosszú időn át tartani tudunk vagy legalább csak tartani akarunk. A legszebb elveinket régen lelőtték vagy mi magunk zúztuk halálra ...

Gábor azt nem bírja bennem, hogy ilyen nagyon érzékeny vagyok a világ dolgaira. Amit Gáborban én nem kedvelek az az, hogy olyan nagyon érzékeny a világ dolgaira. Úgy tűnik ezt erősítjük fel egymásban: kölcsönösen kikukázzuk a lelkünk, ha a másik elmeséli éppen milyen kérdések foglalkoztatják. Olyan ez, mintha módszeresen rabolnánk egymás energiakészletét.

Ettől függetlenül jó a kapcsolatunk, mondhatni haverok vagyunk. Szóval van egy haverom. Be kell látnom, helyzetünkre ez a legtalálóbb kifejezés, még akkor is, ha ez a szó szerintem nem is létezik. Nem pusztán egy kedves ismerős ő (és nem csak, mert nem kedves), hanem több annál, de nem vagyunk barátok és nem a pasim. Kollegiális haverság a mienk, aminek kapcsán a többieket ...

Percek óta piszkálom az automatát, az idő múlásával egyre hevesebben, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az automata makacsságán a hevességem mit sem segít. Fájó ugyan, de be kell lássam, továbbra sem ad jegyet a hat perc múlva induló buszra.

Lassú, higgadt léptekkel elindulok az állomáshely felé, azzal nyugtatva magamat, hogy ez olyan busz lesz, aminek a fedélzetén is meg tudom vásárolni a jegyet és nem, nem fogok két órát mókából itt rostokolni jegyvételezési zavarom miatt. A szívembe fészkelő békegalamb tollazatát és az idegeimet egyaránt borzolja a fecnitáblán lévő, könnyen észrevehető, négyes betűméretű felírat: „jegyüket kérjük elővételben megváltani szíveskedjenek”.

Nem szíveskedünk, sőt a szívecske ...

Munkafronton sem könnyű megtalálni az igazit, vagy legalább magunkat. Amikor mennék, vagy mást csinálnék, meg akkor is, amikor nincs más választás, újra és újra interjú szituba keveredek.

A dübörgő, mai, friss és fiatalos kommunikációs ügynökség egy próbamunka alapján hív beszélgetésre. Sejtem, hogy nem öltönyben és kiskosztümben várnak majd ötórai teára, így próbálom én is „lazára venni a figurát” – már amennyire tőlem lazaságra futja. A frizura trendiesítést követően, farmerben és sportcipőben közelítek a tett színhelyére. A díványon várakozásom során az első szembeötlés, hogy a főnöknek rózsaszínű az alsónadrágja. Mit rózsaszín, üüüüberpink.

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen indíttatásból ...

Tegnap találkoztam a tegnapelőtti önmagammal. Az idegeimre ment, és ma is folytatja. Pizsamás, elnyúlt, szürke szombat reggel tűnődök a kapcsolatunk düledékei felett, rettentően sajnálva magunkat, és egy kicsit persze inkább magamat, mint őt.

Csalódni valakiben az egyik legbénább érzéseket teremtő állapot. Van vele az a nagyon pozitív csomagod: közel érezni, nagyon szeretni, elismerni, mint eddig is, mint rendesen, és közvetlen emellé kényszerülsz odatenni azt a nagyon negatívat, azt az elfogadhatatlan, azt az inkább elvekben megjelenőt, a csalódásod kiváltóját. Ennél az érzésnél, ha lehet még bénább a szituáció, ahogyan ezzel emészted magad, hagyod, hogy lassan-lassan beárnyékolja egész lényed fényét.

Átgondolom az ...

A kisvárosi lét legnagyobb gyönyörűsége, hogy majdnem mindenki majdnem mindenkiről majdnem mindent tud, meg annak az ellenkezőjét is. A leglenyűgözőbb mégis a tapintat, az a szociális érzék, amivel egymásra reflektálni tudunk. Kisboltban, postán, piacon, a hentesnél, bárhol elhangzanak a legintimebb részletekre is fényt derítő, de nem szívderítő kérdések. Persze, lehet féltően, és óvva kérdezni, megengedi, hogy a válaszoló maga döntse el mit és milyen részletességgel kíván az orrunkra kötni, de ezek a kérdések általában elefántok a lelkünk porcelánboltjában.

„Na és miért nincs még gyerek?”- szegezik a fegyvert a fiatal nő homlokának, aki már rutinosan hárít. Minden ilyen szituációnál összerezzenek, amikor akaratlanul ...

Azt gondoltam, hogy a gimnáziumi énekóráknak van egy kis léleküdítő szerepük, hogy amikor a nebuló két agyzsibbasztó óra között felszabadultan énekelhet a kispajtásaival az egyfajta megnyugvást, kikapcsolódást hoz.

Ez persze illúzió az én életemben, hamar kiderült, hogy nem tudok énekelni, és innentől csak egy újabb feszültségforrás lett, a „felesleges-rossz” címkével voltak ellátva ezek az órák. Értékeltem volna, ha közösen éneklünk, ha zenetörténetet tanulunk, ha klasszikus zenét hallgatunk – elemzünk, nagyjából bármit értékeltem volna az egyéni énekléseket leszámítva, sőt tovább szűkíthető a kör, csak a saját egyéni ének produkcióimmal voltak problémáim. Világos volt, hogy nincsen ehhez készségem, hiába ...

Valahogy helytelenül élünk. Időtlenül – idétlenül a lépcsőházban virágzunk. „Ha ezt vagy azt mondtam volna, ha úgy csináltam volna”- késő, elmúlt. Legközelebb csináld úgy, hogy jobb legyen – mondjuk magunknak, de legközelebb meg lapulunk a nemjóban, a nemvagyokjólban. Sokszor ismerve a receptet, mitől lenne jobb, és sokszor mégis a másik irányba lépve, ha lépve egyáltalán és nem mégis inkább toporogva ott, egy helyben a rosszban. Halogatjuk, majd ha jobban leszek, jobban fogok élni, élni fogok. Fogok-e élni? Lehet, hogy fordítva kellene, ha most jobban élnénk, lehet, jobban lennénk?

Helye van a jónak, akkor is, ha éppen úgy tűnik mégis inkább semmisejó, sőt akkor van csak igazán helye, olyankor kell igazán keresni a helyét. ...

Kábelek és üzemanyag ellátás 

Szülinapom alkalmából leállt a számítógépem. Nyilván nem indult újra, gondoltam ez egy ilyen szimbolikus életszakasz lezáró elhalás lesz. Tapasztalatból tudom, hogy viszonylag ritkán produkál ilyen jelenetet, de olyankor mindig tragédia a vége. Legutóbb a szakdolgozat beadás előtti éjjel csinálta ezt. Előtte azt hittem, csak városi legenda, hogy az ilyen para helyzetekben el-eltűnnek fél szakdogák, egyéb tanulmányok, projekt munkák. Még nevettem is, micsoda pancser, aki nem ment folyton külső helyre is. Na de amikor a finisben vagy és az utolsó három napban lázasan pakolod a hivatkozásokat a helyükre (ezt sose hagyjátok a végére!), akkor a kávémérgezéstől, a több hetes nem alvástól, és az ...

Ordít velem egy férfinek látszó tárgy.

Évekkel ezelőtt a Férfi illúzióját keltette bennem, de hamar kikapcsolódott a beépített rózsaszín köd. Búcsúzáskor mintegy a bizonyítványát magyarázva hangsúlyozta, hogy eladta a lelkét már, emlékképei vannak csak a lelkiismeret visszatartó erejéről, hogy akár gátlástalanul ellehetetleníti emberek helyzetét. Kicsit késő volt már, amikor szólt erről, addigra túl voltam a fájó megtapasztalásokon.

Azóta nem beszéltünk. Ma egy kérdéssel hívom fel. Ordító válasza falhoz vág. Szavai könnyen eltalálhatnak, de gyűlöletének mégsem én vagyok az igazi céltáblája.

Ordítása saját keserűségének pillanatba dermedése. Haragjában sérülékenysége visszhangzik a telefonbúgáson át. ...

Előszövegelés :

Mindig azt hangsúlyozom, hogy a blogon az irkálásiamat lehet olvasni, hogy nem olyan igazi személyes cucc ez, mára viszont egy bekezdésnyi szabályerősítő kivételt teszek. Ma van ugyanis a Blog Action Day , ami egy nagyszabású – nemzetközi projekt.  Évről-évre bloggerek a világban szerte és szét összefognak egy előre kiválasztott napon, és ugyanazzal a témával foglalkoznak, ezáltal minél több emberhez eljuttatva az üzenetet. Idén 1877 blog csatlakozott, így 108 ország 43 különböző nyelvén boncolgatjuk, mi is a Power of We, avagy a közösség ereje.

Hiszem, hogy a világ pont annyira a Tied, amennyire kiveszed belőle a részed, így e z a téma nagyon a sajátom.  Egészen pici koromtól kezdve van porondon a közösségi ...

Kisöcsémmel orgonaillatú eldugott vidéki utcákon sétálunk egymás mellett némán – magunkba felejtkezve. Nyomunkba ered egy „jajdearanyos” kutyi. Békésen kísér, hát hagyjuk. Kis idő múlva látszik, csak én hagyom, pár utcát kutyagolunk így hárman, mikor már én is érzékelem Öcsin a feszültséget, ezerszer néz hátra.

Félsz tőle? Nem félek!- mondja a három évesek vitát nem tűrő kis öntudatával. Tovább megyünk, én hagyom- ez az Ő ügye.
Végül megáll, majd nagyon félve odaszól fekete kísérőnkre: Most már ne gyere velünk!

Majd ezt megközelítőleg percenként ismételgeti, persze eredménytelenül és persze már rettenetesen ingerülten. Láthatólag nagyon küzd magával, a helyzettel, és a tehetetlenség érzésével. Már ...

… még azt is szeretem, hogy ilyen kis elvont vagy! – mondta, és még utoljára összekócolta a hajam, mielőtt besétált a terminálba, hogy elrepüljön a másik világába, napnyugat irányába.

Hiánya mellé kúszott az „elvont” kérdőjelem, ami egyre hangosabban pulzált fejemben.

A „juhú megérkeztem” online beszélgetésünk során is ezzel kapcsolatban vonom kérdőre. Bőszen magyarázza a bizonyítványom: „De te tudod magadról, hogy elvont vagy, és az egész környezeted ilyen kis furává varázsolod. Gyűjtöd magad köré az érdekes embereket, jelenségeket, helyzeteket, meg mindent máshonnan nézel, de ez nem rossz.”

Nem győzött meg. A kérdés nem csendesült, eléggé rátapadtam a témára, de ami ennél is rosszabb volt, hogy a ...

Kata színházban ül a barátaival. Művelődik, nem másért csak magáért, mert ehhez van kedve, és mert szenvedélyesen szereti a színházat. Bár az idejét sem tudja, mikor látott darabot utoljára így just for fun, nem pedig valami roppant fontos biznisz partner szórakoztatására. A jegyet ajándékba kapta: Top Dogs. „A Nagy Kutyák” – azok a top managerek, akik életüket és vérüket, csak a biznisz as usual.

Már nálunk is, mint az angolszász kultúrában már mióta világ a világ a termék és szolgáltatás prérifarkasai. A legfrissebb szervezetfejlesztési tervekkel, koncepciókkal felvértezve, magasan kvalifikált, öntudatos, cél és feladatorientált, fiatalközép korosztályú, értelmiségi-mentáliskurvák, akik eladják a lelküket a ...

Az enyhe tavaszi szél lágyan bele-belekapott mézszínű hajába. Az arcát csaknem bántóan égette a nap – hagyta. Pokrócán feküdt mozdulatlanul a tisztás közepén. Jól bejáratott, bevált módszer volt ez fájdalom esetére; a lelkében motoszkáló nyomasztó érzésekre rendre itt talált megnyugvást.

A szabadság illata lengte körül, mégis volt ebben az illatban valami fojtó. Az önmarcangoló kérdései szennyezték élvezhetetlenné a kikapcsolódás pillanatait.

Mit rontott el? Hol volt az a pont, ahol elsiklottak egymás mellett? Vissza lehetett volna fordítani? Hogyan kellett volna másként?

Válaszai halk, szűnni nem akaró, mellkast rázó zokogásba vesztek.

Órák óta néma csendben ült egyedül az irodájában.

Csak a ...

Mindig vannak olyan életperiódusaink, amiknek egyszer csak vége szakad, lezárul jól-rosszul, végremár várva – vagy éppen váratlanul, erőszakosan - természetesen, általunk vagy másoktól függve. Nem mindig heppiending a sztori, de egy közös van, amikor lefutott a vége főcím, mindig kezdődik valami új, valahogy másként, mint eddig volt.

Szeretem ezekben az „újakban” rejlő izgalmakat, amellett, hogy a régieknek mindig gondosan igyekszem helyet találni és elrakni őket a megfelelő polcra a kis lélekvilágomban.

Hiszem, hogy nem véletlenül történnek az életeseményeink: hogy nem ok nélkül kerülünk helyekre, hogy okkal sodródunk kapcsolatba pont azokkal az emberekkel, akikkel, hogy jelentősége van annak, milyen helyzetekbe keveredünk, ...