2011. nov 23.

Pesti szívdobogás

írta: Odafigyelátor
Pesti szívdobogás

 Alapvetően én tökre bírom, hogy „vidéken” élek. Jó, jó azért nem olyan nagyon vidéken.  Ha muszáj, negyven perc alatt átszelhető a köztem és a főváros, illetve a köztem és Kecskemét között feszülő táv. Ha nagyon muszáj ez a perc-idő tovább csökkenthető egyenes arányban a gyorshajtási csekken szereplő összeg növekedésével.

Meg persze néha itt épül Európa is, azt gondolom, hogy egészen civilizált a közeg. Jó érzés tudni, hogy „kik mennek az úton” és azt is, hogy mit jelent a „nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Szóval olyan kisvárosi bájos komfortérzetes. Leginkább semmiért sem adnám, hogy fűben fekve olvashatok, hogy sétálunk az avarban, az őszi reggel illatát, egyáltalán, hogy levegő jön be az orromon és nem kipufogófüst, a bicózásokat, hogy jövet-menet ismerősök mosolyognak rám vagy vissza.

Néha viszont nem elég inger gazdag, olyankor jó lenne a nagyváros állandó mocorgása. És az arctalan tömegbeolvadás sem jönne bizonyos helyzetekben rosszul, illetve a lehetőségek minden fronton támadó, szűnni nem akaró tárházát nem is részletezem. Szóval olykor elkap a gépszíj: nekem Pesten kell élnem, de ezt az elhatározást mindig rögtön követi valami kiábrándító, ami teljesen eltántorít a tervtől.

 Nem akarom azt gondolni, hogy Budapest pikkel rám vagy direkt szemétkedik velem, de kezdek félni, mert ez a gyanúm egyre inkább beigazolódni látszik. Sorozatos traumák érnek.

Minden a focimeccsel kezdődött. A focistákhoz fűződő viszonyomat egyébként sem nevezném rózsásnak, fényesnek pedig még véletlenül sem. Ez persze a történet szempontjából lényegtelen. Ültem a sárga távolsági barátomon, gyanútlanul a lét értelmét kutatva – aktuál könyv gondolati hálója alá merülve teljesen. Épp a felszínre kúsztam levegőért, mikor a busz megállt az út közepén, közvetlen a rend éber őre előtt, aki kalimpálással jelezte, hogy „nem mentek Ti sehová, itt maradnak a majmócák!”, a sofőr pedig csak megerősíteni tudta: nem megyünk mi innen el, meccs van.

A busz pályaudvarra történő besiklása illetve be nem siklása és a meccs között nem láttam azt a vegytiszta összefüggést, amire nekem igényem lett volna. Így hát gyalog nekiveselkedtem a fennmaradó távnak – majd azt én tudom alapon. Fura volt ugyan, hogy mindenki szembe jön velem a járdán, nevettem is a klasszik viccen, de ezen nem akadtam fenn túlságosan, mondhatni hozzá vagyok szokva a forgalommal szembemenéshez. Eltökélten haladtam a célom felé. Nekem el kell jutnom a metróhoz, nem nagyon zavar, ha a mellette lévő stadionban éppen heves drukkolás folyik. Na de ezek menet közben kifolytak a stadionból és ellepték az egész környéket. Ez mondjuk már viszonylag ijesztő volt, de eltökélten masíroztam az aluljáró irányába, ahonnan hatalmas füstréteg gomolygott kifelé. Ekkor már meglehetősen nagynak tűnt a feszkó az emberek arcán.

Elkaptam egy srácot, beavattam a tervembe, hogy márpedig én le fogok menni az aluljáróba, csak nem pontosan értem, hogy miért menekül onnan kifelé mindenki, na meg a füstöt se nagyon. A srác rám ordított, hogy le ne menjek, hanem azonnal kezdjek el futni a másik irányba, mert meccs van.

- Meccs van, meccs van – ezt értem, és akkor???

- És füstbombát dobtak az aluljáróba, nem jár a metró, fussál a másik irányba, most! - üvöltötte faképnél hagyásom közben. Én meg fapofával futottam utána a tömeggel együtt. Itt már baromira paráztam. Ismeretlen emberekkel futottam, valami ismeretlen félelem elől, füstben, pánikban, ordítás és káosz közepén, úgy hogy időközönként különféle rendőri és/vagy kommandós osztagok futottak el mellettünk. Egy kávézóig menekültem, ahová a barátiam felmentő serege jött értem autóval. Szerintem még sosem voltam ilyen hálás Nekik semmiért. Órák múlva is remegtem.

Az volt a kiinduló koncepció, hogy eltöltünk egy laza estét Budapesten a barátainkkal, ehhez képest én „feljövök” Budapestre és félek. Félek, mert egy csapat baromarcúnak a kulturált szabadidő eltöltés fogalma torz, a közösségi öröm képe pedig konkrétan beteg és mindez veszélyforrásként jelenik meg a társadalom egyébként épkézláb csoportjaira nézve. Nonszensz. Minden egyes drukkerrel ordítani tudtam volna, haaa nem remegett volna kezem-lábam-hangom és egyáltalán, ha nem féltem volna úgy, mint még sohasem.

A másik Bp vs. Én akció inkább gusztustalan, mint ijesztő. Még a gulyásforradalom idejére datálódik, amikor előjöttek a föld alól az árpádsávval kimosott agyú barátaink, és minden áron benne akartak lenni a tévében is. Eléggé fokozott volt egyébként is a legtöbbek lelkiállapota hát még, amikor három erősen illuminált helyzetben lévő, kopasz, kétajtós szekrény ugrál meztelen felsőtesttel a metró kapaszkodókon.

Ha a halvány gyanúja egy percig is meg lett volna bennem, hogy normális emberekkel állunk szemben, tájékoztattam volna a fiatalembereket, hogy ez egy tömegközlekedési eszköz, és próbáljuk meg együtt, a közösségi normák betartásával alkalmazni, ha nem sikerül ez, még mindig mehetnek gyalog is. Ehelyett azon aggódtam elsősorban, hogy az arcom véletlenül se csapódjon a tömegben rám passzírozódó büdös, izzadt, meztelen felsőtestbe úgy gyomorszáj magasságban- eddig értem neki ugyanis. A következő gondolatkör a vajon mi a picsáért érzi úgy, hogy rágyújt mellettem a metrón – téma köré csoportosult, kiegészülve az „és miért hadonászik és ugrál közben?” kérdésekkel. A hangulat tovább fokozódott, amikor az első – az elvetemültebbek közül való- irredenta dallal kezdetét vette a nótázásuk.

A tömegből egy roppant figyelmes bácsi megjegyezte, hogy el sem tudja képzelni, miért lengetnek csillagok nélküli amerikai zászlót a fiúk. Ekkor én el tudtam képzelni, hogy 48-as bakancstalpak zúzódnak a bácsi fejébe. Szerencsére nem így lett: a 48-as bakancsok nem sok minden kívülről jövő ingert bírtak befogadni. De még ennél is nagyobb szerencse, hogy ki tudták vonszolni magukat a nép és a szabadság nevében a tüntetésre. Komolyan, hálás voltam a sorsnak, főleg mikor elváltak útjaink.

Egy másik alkalommal útjaim ismét kereszteződtek a „focihuligán - fradi b-közép” néven elhíresült csoportosulással illetve ennek illusztris képviselőbázisával. Sejtettem jelenlétüket az aluljáró falait megrengető, vesémig hatoló üvöltésből. Ami mellesleg, annyira sokkoló volt, hogy lebénította a testemet, megakadályozva ezzel továbbhaladásomat. A teljes sokk előtt két gondolat futott át még az agyamon: 1. most tuti meghalunk, 2. a 40 fok ellenére Hugi azonnal vedd fel a pulcsidat, lila póló van rajtad, ami valami „ellenség szín” ezeknek a zöldeknek – ki fognak nyírni. Ezt követően teljes billentyűzár realizálódott a fejemben. Csak álltam és bámultam, hogy akkor tényleg meghalunk-e. Egy csapat pajzsokkal, sisakokkal-meg gondolom minden mással- felszerelt rendőrségi osztag ékelődött kordonokkal közénk és az ordító tömeg közé. Hugi pedig hevesen elrángatott a helyszínről. Nyilván megint órákig remegtem még. Rém ijesztőek az ilyen primitív felhevült tömegek, csak mert nem tűnnek úgy, hogy meg tudnám velük dumálgatni, hogy miért nem vagyok benne biztos, hogy szét kell verni a fejemet vagy bárki másét.

Persze hülyének egyénileg is remekül lehet lenni. A vicces flúgosokkal például semmi bajom, sőt. A probléma akkor kezdődik, amikor a hülyeségük hatással van másokra - vagy hát én semmiképp nem tartok rá igényt, pláne ha agresszióval párosul.

A minap nagy rózsaszín szirupos csajos nap volt: férjhez megy a barátnőnk. A helyzet drámaiabb, menyasszony lesz: ruhát kell választani. Az egész napos esküvői-habcsók ruha dömpingtől elcsigázva vonszoltuk magunkat Budapest utcáin, amikor a hátamba vágódott valami, én pedig az ütéstől (visítva) az előttem álldogáló fiatalember ölébe. Ekkor elmasírozott mellettünk a becsapódás alanya, na nem a hátam, mert az csak sajgott- két nap múlva is. Egy pasi volt az, hatalmas, leginkább bukósisakra emlékeztető ál-egységgel a fején, amiből érdekességként random porszívócsövek lógtak ki. Már így önmagában komoly turistalátványosságként definiálnám, de az eset nem merült ki ennyiben. A pasit ugyanis rendőrök üldözték szintén futva. A lény, miután becsapódott a hátamba és még másik két járókelővel frontálisan ütközött, kipördült az úttestre és átesett két autón is. Szerencsétlen sofőrök, biztos nem ijedtek meg nagyon. Majd a rendőrök a földre teremtették, leszedve a fejéről a már említett cuccot. Én ekkor hittem csak el, hogy nem Darth Vader az álarcban, hanem egy pasi. Aki a rendőrök alatt fetrengve mellesleg azt kiabálta nekünk, hogy „segítsetek!”. Mégis mire gondolt, azon túl, hogy nyilván semmire sem. Én arra, hogy esetleg odamegyek, és a Chuck Norris féle pörgő –forgórúgással földre terítem a rendőrök csapatát. De eközben a jelenetnek nem lett vége, a fiú ugyanis kiszabadult a rajta fetrengő rendőrök alól, majd menekülés közben futtában még odakiabálta, hogy „nem akartam elmenekülni!”. Valahol menet közben biztos meggondolta magát. Végül persze elkapták. Mi moziba már nem mentünk, ellenben megint órákig remegtem és semmi másra nem vágytam csak, hogy hazaérhessek a kis vidéki városunkba, ahol kevesebb az egy főre jutó Dart Vader-ek száma.

A többiek váltig állítják, hogy Budapest nem ilyen, és mindig csak az én tiszteletemre alakulnak így a dolgok.

Ha ez tényleg így van, esetleg fátylat tudok borítani a múltra és békét köthetnénk kedves fővárosunk, ha megígéred, hogy eztán majd vigyázol rám. Cserébe mondjuk, a patkányos pasis sztorival nem égetnélek. 

Kép: Madarász Gergely

Szólj hozzá

budapest félelem vidék napipol