Korlát
Festek. De semmi avantgárd. Korlát.
Korlátban jó vagyok. Finom, apró mozdulatokkal haladok lécről-lécre. Trikóban és shortban, a nyári melegben, de árnyékban, a fénytől védve - szabadon. A gondolataim sem korlátozza ez a tevékenység, azok is szabadon…
Közben pedig a csapból is olimpia és a korlátaink.
Engem mindig ámulatba ejt ez a hangulat, de négy év alatt rendre elfelejtem az ízét. A köztes időben úgy gondolom, hogy engem ez nem érdekel mélységeiben, hogy kinőttem már az önfeledt drukkolásból, a megnyitót konzekvensen kihagyom, de aztán az első el-elcsípett hírfoszlányok elkezdenek motoszkálni a fejemben. Kérdőjeleket ültetnek. Ki-kivel, miért úgy, mekkora ráfordítás erőben - pénzben, honnan-hová, célok, munka, karakterek. És akkor egy mágikus pillanatban a tévével bőgve ordításom közben kénytelen vagyok újra és újra kijelenteni, hogy végérvényesen beszippantott és leláncolt az a csoda, ami körüllengi az olimpiákat.
Viszont a világot megrengető teljesítmények mellett itt is szorosan ott vannak a korlátok. Talán mert a fényt, csak az árnyékhoz viszonyítva értékeljük igazán. Hányszor halljuk: ez most fejben ment el, mentálisan nem voltunk ott, nem hittünk benne igazán, elviselhetetlen volt a nyomás. És persze pont ez a kulcsfontosságú momentum, hogy a hosszú évek kemény munkája során felépített, megszerzett fizikai erőnlét mellett a fokozott nyomás alatt éppen akkor képesek mentálisan is ott lenni a bajnokok. Ez a lelki felkészültség szerintem egyébként legalább akkora kihívás, mint a fizikális. Viszont az mindig elszomorító, ha technikailag erősek vagyunk és ebben a mentális erőnlétben mutatkozunk „csak” összeszedetlennek. Az valahogy olyan magyar gyengeség, magyar korlát, hogy nem tudjuk elhinni: legjobbak lehetünk bárakármibenis.
Viszont, ami ennél is kétségbe ejtőbb számomra az a korlátoltság, amivel az eredményeket konstatálni bírja a nagy magyar nemzet. Hogy a tévé előtt, sörrel a kezében otthon döglő „szurkoló”, akinek maximum a trikója atléta, kinyilatkoztatja, hogy „ezek a szerencsétlenek megint nem bírják elhozni az aranyat.” Na, ez a nem arany-nem ember mentalitás pedig bizonyára sokat dob még a versenyzők egyébként is roppant stabil lábakon álló önbizalmán, olyan határozottan motiváló lehet.
A bronzot elhozó zseniális úszónk tényleg rosszul kell, hogy érezze magát? Mivanmivanmivan??? Valami nagy sötét erdőben el vagyunk tévedve. A hatodik legjobbnak lenni bármiből is, akár csak országos viszonylatban nézve, kiemelkedő eredmény. Az olimpia pedig – hellóóóó - egy világverseny.
Az az akármelyik sportág hatodik –pontszerző- helyén végző hazánk fia, akit nagy hozzáértéssel, aprólékos körültekintéssel egy szempillantás alatt leírunk, a nemzetközi mezőnnyel küzd meg egyenrangú partnerként, de korántsem biztos, hogy a felkészülésének körülményei is egyenrangúak voltak. Lehet, hogy az árufeltöltői kis fizetéséből áldoz arra, hogy éveken át, nap mint nap részt vehessen az edzéseken. Mi pedig minden háttérismeret nélkül intünk: „ja ez is csak a hatodik bírt lenni”. Némelyik béna kommentátor szabályosan dühös, és hangot is ad elégedetlenségének ilyenkor. Pedig nem nézhetünk egy eredményt pusztán önmagában sorszámként, amikor minden siker vagy nagy bukás mögött annyi-annyi minden összetevő erő feszül.
Jár ide a szakállas vicc: Jean, miért szaladgálnak körbe-körbe azok az emberek? Azért, Uram, mert a legelső értékes díjat fog kapni. Értem, de akkor mért fut a többi?
Azt hiszem egy ilyen megmérettetésre csak nyerni vágyással lehet készülni. Amikor ez mégsem sikerül, sokszor első blikkre láthatóan az elkeseredettség ül ki sportolóink arcára. Ilyenkor a magyar média képviselőinek nem kell megkérdezni, hogy csalódott-e az illető (nyilván az), éppen ellenkezőleg, pont olyankor kellene nagyon hangsúlyosan mellé állni és kommunikálni az elismerésünket, hiszen annyi ideje lesz még szakmailag kiértékelni az eredményt.
Szerintem nekünk szurkolóként semmi más dolgunk nincsen csak ilyekor is nagyon szeretni őket, büszkének lenni rájuk, és ebben az esetben a riporter is csak egy szurkoló, akinek az ilyen lélekfacsaró vélemény-kérdésfeltevések helyett sokkal inkább alázatosnak kellene lenni. Tisztelegni küzdés, munkamorál, befektetett energia, emberség, sportszerűség előtt.
Máskülönben igazán hiszek az élsport nemzetkovácsoló erejében, viszont a mellékelt ábrák alapján néha ez a mindeneken átívelő kohéziós elv is megdőlni látszik a mi vonatkozásunkban. Gondolok itt az obligát egymásnak feszüléseinkre a győzelmek felett. Azt hiszem, részben azért nagyszerűek ezek a sikerek, mert mindenki büszke, boldog lehet általuk, aki akar, aki „sajátjának vallja az eredményt”. Ellenben itt jövünk mi és néhány béna, rosszul értelmezett mondat kapcsán ebben is a politika jobb és bal oldali szörnyeit idézzük meg.
Ahelyett, hogy euforikus állapotban ünnepelnénk, megint találunk egy okot arra, hogy nézetkülönbségeink felett izmosodjunk. Ez az, ami korlát, és korlátoltságot eredményez gondolkodásban, mentalitásban és tényleg megbéklyózza az életünk minden területét. Mindenhol ott van és mi nagyon otthon vagyunk benne.
Szeretném azt hinni, hogy képesek leszünk valaha felnőni a sikereinkhez, képességeinkhez, hátha megtanulunk örülni és büszkének lenni egymásra, netán még magunkra is.
Jó lenne, ha a magyar korlátinkat ledöntögetnék, vagy dolgoznánk rajta, gondosan mívesre faragnánk, festenénk rá legalább valami kalocsai mintát, hátha virágzóvá válna.
Kép: MTI
